Jégmadár

Ugyanazt dobtam, ezzel vesztettél. Na és? Léphetek mást is.

    Én ugyan be nem teszem a lábam a Balatonba! Még a kislábujjam hegyét sem. Mégis mit gondolnak?      Nem hisznek nekem, pedig láttam! Ezzel a két szememmel, itt, ni. Egy szemmel is láttam, direkt kipróbáltam, lehunytam először az egyiket, aztán a másikat. Jobb szemmel néztem a nagy kövér bácsit a parton, ballal a fényes cseppeket, ahogy gurultak le a hasán. Aztán megint jobbal, hogy feltápászkodik és lépked a parthoz, megint ballal, ahogy kapkodja a lábát a forró homokban. Aztán becsuktam a szemem, mert nagyon kellett nevetnem az ugráló görögdinnye-pocakon.      Mire beért a vízbe, egészen mellkasig, addigra kinyitottam. Mind a kettőt. A bácsi kalimpálni kezdett, mint én a tanmedencében, de ő a víz fölött csinálta. Nem is ért sokat, egyből elsüllyedt. A víz alatt kell kalimpálni, ha úszni akarsz. Ő azonban fogdosta a levegőt, kapaszkodót keresett. Aztán placcs! eltűnt a vízben, többé nem bukkant fel.       „Még, hogy cápa!” nevetnek. Nem értem, mi ezen a vicces. Éppen tegnap este

    Mikor leérkeztek, a leány azt mondta:      – Jól tetted, hogy eddig nem szóltál hozzám, mert akkor örökre ottragadtál volna a nap országában. De most már a földön vagyunk, itt beszélhetsz velem.      Örült a királyfi, mert nagyon tetszett neki a nap leánya. Elköszöntek a táltostól, kézen fogták egymást és elindultak hazafelé, az öreg királyhoz.      Ahogy mentek, mendegéltek, éppen abba a sűrű erdőbe értek, amelyben a királyfi bátyja betyárkodott. Egy fa alatt elvackolódtak éjszakára, ám a nap leányának arany ruhája úgy ragyogott a sötétségben, hogy a betyárok messziről észrevették a fényességet. Mikor meglátták őket, azt mondta az egyik:      – No, ez csuda nagy úr lehet, hogy színarany ruhát vesz az asszonyának! Gyertek, vegyük el, amijük van!      Hanem ekkor a középső fiú közelebb lépett hozzájuk és felismerte a testvérét.      – Ne bántsátok, ő az én öcsém! – kiáltott rájuk.      Akkor aztán odahívták őket a tábortűzhöz, a legkisebb királyfi pedig töviről hegyire elmesélte,

     A táltos hátán a királyfi az Arany Hárshoz repült, ott meg is látta az arany ágakból rakott fészket. Felkúszott a fára, hogy belelessen. Három síró-rívó aranymadár-fiókát talált benne.      – Hát titeket mi lelt? – kérdezte a kismadaraktól.      – Az anyánk három napja elment, s nem tért vissza. Éhesek vagyunk! – csivogták.      A legény megsajnálta őket és bogyókkal, magokkal, amit talált, azzal megetette őket. Este nagy szárnycsattogtatással megérkezett az anyjuk. Mikor az idegent a fészekben meglátta, meg akarta csípni, de a kismadarak elmondták, hogyan gondoskodott róluk.      – Honnan jöttél te ide, a nap országába? – kérdezte megenyhülve az aranymadár.      – Én bizony a földről, annak a királynak az udvarából, ahol te a tojásból kikeltél – felelte a királyfi.      – Azt már én nem hiszem!      A királyfi erre elővette a darab tojáshéjat és a pihét, amit a fészekből magával hozott. A madár egyből megismerte, s erősen csodálkozott.      – És miért jöttél ide?      – Mert az a

    A táltos egy magas hegy sziklás peremére vitte. Nem messze egy sasfészektől megálltak. Azt mondta a királyfinak:      – Édes gazdám, vágj egy karéj húst a combomból, mert a szirti sas csak akkor segít neked, ha húst viszel neki.      – De én bizony nem bántalak, inkább adok a magaméból! – felelte a legény.      Kanyarított egy darab húst a combjából és odavitte a sasnak. Az bekebelezte, majd megkérdezte:      – Mi járatban vagy itt, ezen a kietlen vidéken?      – Én bizony az aranymadarat keresem, ami apám kertjében fészkelt.      – Azt bizony ne keresd, mert fent, a napban tanyázik! – vijjogott a sas.      – De én bizony akkor is elhozom, ha belépusztulok is. Mondd el, hogy jutok oda!      – No, ha nem sajnálod a fiatal életedet, hát én elmondhatom. Menj fel a nap udvarába és rejtőzz el. Látni fogsz egy aranykádat. Kijön majd egy szolgáló, megtölti arany vízzel, hogy a nap leánya megfürödhessen benne. Mikor megtöltötte, elmegy majd, hogy szóljon az úrnőjének. Akkor szaladj oda, s

    Harmadik napon is ment a királyfi a lovakkal a legelőre. Hanem, mikor megszomjazott és inni akart a forrásból, a víz olyan bűzös volt, mintha csak mocsár lett volna. Nem is ivott belőle! Hanem erősen tűzött nap, már száradt ki a szomjúságtól. Elfelejtkezett az öregasszony intő szaváról és nagyot húzott a borostömlőből.     De alig telt el egy perc, kettő, olyan álmosság fogta el, hogy a lábán nem bírt megállni. No, megértette egyből, hogy a kovács felesége bizony álomport kevert a borba, s most aztán nem tudja majd megőrizni a lovakat.      Hanem a mérges darázs, aki előző nap húst kapott, most jött vissza nagy zümmögve, hogy a királyfival ebédeljen. De hiába döngicsélt a feje körül, a legény nem vette elő a tarisznyáját, csak ült bólogatva egy fa alatt. Nosza, megharagudott erre a darázs és egy jó nagyot belé csípett.      Éppen időben! A fájdalomtól a legény felugrott, s hirtelen meglátta, hogy egy bozontos kiskutya hajtja be az erdőbe a lovait. Nem kellett neki több, ugrott után

     Amint az országba ért, rögtön felismerték a ruhájáról, hogy nem odavalósi és ki akarták toloncolni. Ám a királyfi egyre csak azt hajtogatta, hogy a Veres királynak hozott üzenetet a fiától. Erre megfogták és a király elé hurcolták.      – Felséges király, ez az ember azt mondja, a kend fiától hozott üzenetet.      – Hát akkor küldjétek csak ide – mondta a Veres király, s a legényhez fordult. – Mit üzen a fiam? A királyfi ekkor elővette a veres pikkelyt és odaadta a királynak.      – Három nap járóföldre egy tónál találkoztam vele. Veres halként éli az életét, és azért adta ezt a halpénzt, hogy lássák: a barátja vagyok.      – Köszönöm, hogy hírt hoztál róla! Adok egy pecsétes írást, mostantól szabadon járhatsz az országomban.      A legény addig járt-kelt, kérdezősködött, míg meglelte a második öregasszonyt. Szállást kért nála éjszakára és vacsora után előadta a kérdését.      – Ilyen csuda madárról bizony én még nem hallottam! – felelte az asszony. – De a Fehér k

    A legkisebb királyfi a középső úton estére egy tóhoz ért. Gondolta, fog magának vacsorára valót, aztán megpihen a parton éjszakára. A horogra egy veres színű hal akadt, de amin kézbe kapta, menten rimánkodni kezdett:     – Ne egyél meg, te legény, hagyd meg az életemet!      – Jól van – mondta a királyfi, - egy nap még kibírom vacsora nélkül.      – Köszönöm! – hálálkodott a hal. – Tudd meg, én a Veres király fia vagyok. Adok egy pikkelyt neked, s ha ezt felmutatod, mikor atyám országába érsz, senki sem bánthat téged.      Megköszönte a királyfi az ajándékot, és tarisznyáját feje alá húzva mély álomba szenderült. Másnap kora hajnalban lóhátra ült és ment tovább az úton. Következő este egy mező szélére ért.      Ahogy ott fészkelődött éjszakára, egy fehér nyúl szökött ki a bozótból. A királyfi ráfogta a puskáját, de a nyúl könyörgőre fogta:      – Ne egyél meg, te legény, hagyd meg az életemet!      – Jól van – sóhajtott a királyfi, bár már kopogot

    Így indultak el hárman. Az ország végéig együtt mentek, ott aztán az út három felé ágazott. Az első úton ez a tábla állt: „Ha erre mész, vándor, nagy gazdagságra lelsz!” . A második utat ez a tábla jelezte: „Aki erre veszi útját, barátok veszik majd körül.” A középső út szélére tűzött tábla pedig ezt mondta: „Aki erre indul, ne féljen szembenézni a halállal!”     – Nem mehetünk egyfelé – szólt a legidősebb testvér. – Én bizony elmegyek arra, amerre a gazdagságot ígérik!     – Én pedig arra indulok, ahol cimborák várnak – mondta a középső legény.     – Aranyam van a zsákban, barátot pedig a veszélyek között is találok – mondta erre a legkisebb királyfi és elvágtatott a középső úton.     No, ment a legnagyobb királyfi, s hamarosan egy városba ért. Az apja kastélyát sem sárból emelték, de ezekhez a palotákhoz képest csak halászkunyhónak tűnt. Úgy ragyogott minden, hogy el kellett takarja a szemét, nehogy megvakuljon.     Mikor aztán megszokta a szeme a fényesség

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Hatalmas, gazdag országon uralkodott, legbüszkébb mégis palotája kertjére volt. Szebbnél szebb, messzi földről hozott virágok nyíltak benne, ezer ízű gyümölcsöt hozó fák és mézédes szőlőtőkék kínálták termésüket.     Egy nap a hársfa terebélyes lombkoronájában fészket fedezett fel a kertész. Akkorát, mint egy kocsikerék, de olyan puhán bélelve, mint a királyasszony dunnája. Jelentette a királynak, s kérdezte, leverje-e.     – Hagyjad csak, fiam, hadd lássuk meg, miféle madár rakta!     Ám hiába lesték árgus szemekkel a hársfát éjjel-nappal, egy teremtett lelket nem láttak körülötte.     Hanem egy reggel a kertész megint arra járt, gondolja, felmászik a fára, s megnézi, van-e a fészekben valami. Úgy is tett, kapaszkodott fel, s uramfia, mit lát benne? Egy napnál is fényesebben aranyló tojást. Jelentette a királynak, aki azt mondta: várjanak még.     A tojásból másnapra kibújt a fióka, harmadnapra szikrázó aranytollú madár l

    Mikor mázsás kosarával a hídon áthaladt, mindig megállt kissé, megpihenni. A korláton áthajolva figyelte maga alatt a tükröződést.     Nem volt két egyforma kép. Minden szemlehunyásra változott. A tíz év alatt, mióta erre járt, s nap, mint nap megtorpant pár percre a láptó fölött, közel félmillió hasonmását látta tükrén ugyanannak a világnak. Ugyanazok a fák, ugyanaz a hídpillér, ugyanaz az arc.     Rügyek jöttek, lombok mentek, az ég kékje tágult – szűkült; a törzsek, ágak vonalai megmaradtak. Lófarok, konty, nagykabát, kisruha; a tekintet megmaradt. A kosár súlya is.     A kosár már negyven éve járta ezt az utat, színültig megpakolva. Azelőtt soha nem rakták le a híd közepén. Minden perc számít. Egyszer álltak csak meg vele, de aznap a tó tükre kíméletlenül őszinte volt.     Most a híd deszkáin gubbaszt a kosár, a nő a korlátnak dől, egyik lába a legalsó lécen pihen. A víz ma tiszta, rezzenéstelen. Az ég kékje metsző, fényes, mint Handel Vízizenéje. „Minden perc számít” visszhan

     Élt régen egy afrikai faluban egy idős asszony, Manaté volt a neve. Ha az emberek betegek lettek, vagy más bajukra kerestek gyógyírt, Manatéhoz fordultak, mert ő az ég minden ajándékát ismerte, amivel az embereken segíteni lehetett.      Felnyitotta Hiszu, a vakon született kisfiú szemét, életre keltette Nori béna lábát. Ha őt hívták a vajúdó asszonyhoz, gyermek és anya is egészségben megmaradt.      Nem csak az embereket, az állataikat is meg tudta gyógyítani. Kenőcsöt kevert a tevék gyulladt térdgumóira, gyógyfűvel derítette fel a bánatosan mekegő kecskét.      Hamar híre ment a környéken, hogy él errefelé egy boszorkányos asszony, aki jó szívvel segít minden bajon. Manatét egyre többen felkeresték, és egyre többször hívták olyan betegekhez, akik már nem tudtak lábra állni. Szívesen segített bárkin, de úgy érezte, nem győzi már erővel.      Egy napon, mikor lement a Nílus partjára, hogy kissé megpihenjen, hangot hallott.      – Mitől vagy olyan bánatos, Manaté?      –

    A középkorú hölgy a szálloda egyik legelőkelőbb lakosztályában szállt meg. Mrs. Amber néven jelentkezett be, de folyékonyan beszélt magyarul, legfeljebb néhány hangzója torzulásán lehetett tetten érni az idegen nyelvi környezetben töltött éveket. Keresetlen eleganciájával, letisztult fekete ruháival annak ellenére hamar feltűnést keltett, hogy szinte meg sem jelent a hotel közös tereiben.     Rendszerint a hajnali órákon távozott és jóval sötétedés után tért vissza. A vacsorát a szobájába kérte és egy gyors fürdő után azonnal nyugovóra tért.     A szállodában különféle pletykák keltek lábra a hölgy kilétét illetően. Herr Schmidt, német vállalkozó biztos forrásból tudta, hogy egy dúsgazdag amerikai felesége, aki a férje pénzmosási ügyeit próbálja fehéríteni. Marie-Lou Tonnelier, a Femmes en Vestes újságírója mélylélektani előadást tartott a baristának az idősebb férjük oldalán magányossá váló nők lelki vívódásairól. A fiú aznap kétszer annyi whsikeyt hajtott fel titokban a pult mögö

A fiatalság forrása a nyújtózás, amitől, mint tüzes tekintetű tisztek a szemlén, úgy ugranak helyükre az álomtól zsibbadt ízületek. A fiatalság forrása a kávé, a galaxis-fekete és a benne örvénylő két kortynyi Tejút. A fiatalság forrása a reggel, az a nyári; félig lehúzott redőnyökkel, csenddel, idővel, öleléssel. A fiatalság forrása a mozi. Az, amelyik belül forog. A fiatalság forrása a hős, akit mindig, mindenki kívül keres. A fiatalság forrása minden kihúzott és újraírt jelenet. A fiatalság forrása a park. Az erdő, s mind a Duna-parti utak, hol nem állják útját a lendületnek a kioldódott cipőfűzők és csomóra kötött idegek. A fiatalság forrása a tánc, bolygóként keringeni a hangok naprendszerében. A fiatalság forrása a mozdulat. a ritmus és a jól időzített megállás. A fiatalság forrása a ringatás, az éj sötétjébe döfött szavak. A fiatalság forrása a „Ne félj, minden rendben lesz!” , mintha lenne bármink is a hiten kívül. A fiatalság forrása a várakozás. Bevárni azt, akitől menekülünk

    Már négy éve járt erre nap, mint nap, mire észrevette az iskolaépület szegletében az ajtót. Olyan hirtelen, és nyilvánvalóan jelent meg ott, egyik reggelről a másikra, Ilka nem is értette, eddig hogyan kerülhette el a figyelmét. „Talán szürke volt, mint a fal, és most lefestették” merengett, de már sürgetőleg berregett a jelzőcsengő a főbejáratnál.         Napközben nem is gondolt vele. Dolgozatot írtak, farsangi díszeket készítettek a folyosóra, és még azt is ki kellett deríteni, hogy melyik fiú hagyott rózsaszínű papírból kivágott szívet Mari üzenő füzetében. Délután hamar sötétedett és Ilka a hosszú nap végén kis híján elaludt a szakköri rajzbakon a békés, oldószerszagú szöszmötölésben.      Óra végén táskájába gyűrte a köpenyét, a táblát a félkész festménnyel odatámasztotta a többi mellé és elköszönt. Csak néhány folyosón égett a villany, valahonnan furulya sivított keservesen, az alagsori tornateremből dübörgő labdapattogás felelgetett rá. Ilka a szekrényéhez ballagott a kabá

     Özvegy Stempfald Aladárné, született Mednyánszki Olga az előszobában a fogasra akasztotta kerek kis kalapját, fonott pántos körömcipőjét komfortpapucsra cserélte és kulcsra zárta a bejárati ajtót. A nehéz cekkert szuszogva vitte át a konyhába.      Miután mindennek talált helyet a kamrában és a hűtőszekrényben, rózsás szappannal alaposan kezet mosott, majd főzött egy kávét, és a pénztárcába gyűrt blokkokról gondosan bemásolta a végösszegeket mustár színű noteszébe.      Olgika, – mert valójában a postástól kezdve a templomgondnokon át a boltos Marika unokájáig mindenki csak így szólította, – ezután fogta a sárga, műanyag locsolókannát, hogy megöntözze a virágokat. „Igaza van Ilinek, sokkal könnyebb ezzel locsolni” gondolta, „okosan kitalálták, hogy ilyen vékony nyaka legyen. Csak hát műanyag. Ez is. Ladónak nem tetszene.” Mikor végzett, vízzel megtöltve tette vissza az előszobába, a régi bádogkanna mellé.      Ekkor vette észre a

    A faluban az a mondás járta, ha tavasszal a gólya a fészke helyett először egy háztetőre száll, abban a házban még az évben keresztelő lesz. Hogy a gólya tudta-e, vagy sem, milyen hír hozója, azt nem tudom, mégsem jutott eszébe mondjuk a füves Bözse zsúpos tetőjén megpihenni, s a Kocsisék házát is messziről kerülte. Pedig azok, úgy hírlik, még meg is magasították a kéményüket, csak azt a kapafogú Julcsát vinné már végre valaki.     A múlt esztendőben úgy hittük, már nem is jön, olyan soká vártuk. Az a Magyari gyerek talált rá a szántón, törött szárnnyal. Az apjával hazavitték a pajtába, hogy sínbe rakják, s egy golyót találtak benne. Néhány hét múlva a gólya meggyógyult, és messzire repült. Az évben nem is zárták kulcsra a lányos házak kapuját.      A nyáron a Magyariék pajtájába jártak össze dalolni, táncolni a fiatalok. Az öreg nem is bánta. Mióta az asszony megholt, úgyis olyan volt a ház, mint a csűr tetején az árva gólyafészek. Meg aztán így legalább szemmel tarthatta, ki őgye

     A víz fölé hajló fűzfák ágai közt van egy házikó. Nem láttad még? Persze, hogy nem, hiszen nem kőből épült. Nem is fából. A tóba hulló esőcseppek gyűrűzéseiből építette magának Polenka, a tó tündére. Hogy a vízi tündéreknek a tó mélyén van a háza? Hát mondtam én, hogy Polenka vízi tündér?      Polenka egy egészen átlagos kis virágtündér, persze azért mégis csak több annál, hiszen különben miért bízták volna rá, hogy őrködjön a tó nyugalma felett? Ha akarod, elmesélem, hogyan történt.      Mint tudod, a virágtündéreket könnyű felismerni, hiszen virágkoszorút viselnek. Tündérország kertjeiben és mezőin tengernyi színes virág nyílik, azokból fonják reggelente fejdíszeiket. A tündérek virágai sokkalta színesebbek és illatosabbak, mint amelyek nálunk nőnek. Pompás füzérek készülnek belőlünk.      Polenkával sokat veszekedtek a szülei, mert folyton elhagyta a koszorúját, vagy, ha nem figyeltek rá, meg sem fonta, csak úgy, szabadon lobogó h

    Hogy mikor kezdődött? Azt hiszem a síelésen. Igen, azon a napon, ott romlott el minden. Pedig olyan szépen indult. Még egy kis bort, Sárám?      Melengető napsütésre keltünk, tökéletes időnek ígérkezett egy jó csúszkáláshoz. Azt hiszem, ránk is fért, az első napok fáradalmai után. Én soha nem síeltem azelőtt, Ádi is csak egyszer, valamikor gyerekkorában.      Az oktatónk különben nagyon rendes fickó volt. Tapasztalt hegyi róka, tudod, aki nem a libalegelőn oktat, hanem simán felvitt minket kezdőként a nagy pályára. Tulajdonképpen irtó izgalmas volt rögtön igaziban csinálni, még ha az elején két méterenként seggre is ültem. De az öreg mellett nem volt para, minden rossz mozdulatra volt javaslata és a második napon már esés nélkül evickéltem le a kéken. Na, mit szólsz?      Aztán az egyik délután azt mondta, hogy most próbáljuk meg kettesben, nélküle. Várj, hozom a sütit, azt hiszem, elkészült. Parancsolj. Kicsit átdolgoztam Rebeka receptjét, így egészségesebb. Szerin