Jégmadár

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Isten éltessen, Panni!

Már az avaros, ballagó idős bejegyzéshez el akartam nektek ezt küldeni, csak elfelejtettem... Sok szeretettel minden Pom Pom-rajongónak:

   Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy jó vers örök érvényű igazságokat tartalmaz. Pedig verset írni is csak olyan, mint sűrű ködben felmenni a Várba: minden lépcsőfoknál azt hiszed, hogy "na ez már a teteje", aztán amikor fellépsz rá, meglátod a következőt... Versolvasás közben viszont nekem se sűrűn jut eszembe egy súlyos gondolat kapcsán, hogy ez még csak egy lépcső volt a következőig. Lehet, hogy nem árt a nagy műveket is kritikus szemmel olvasni?