Jégmadár

   Momo ijesztő volt. Nem mertem a kezembe venni. Mustársárga kis könyv, az elején-hátán rézkarcszerű nagy képpel, amin egy ijesztően lompos alak slattyog. Ráadásul ez az alak egy kislány, és ha hihetek az ajánlónak, furcsa, de szerethető kis lény, ő menti meg a várost a szürke időtolvajoktól. Ez még annál is borzalmasabban hangzik. Időtolvajok? Hamuszürke aktatáskás ügynökök? Ez már több annál, mint ami nem érdekel. Egyszerűen hozzá sem volt kedvem érni. Kb. felsős koromban kezdődött ez az ellenszenv, és azóta valahányszor a polcon mazsolázgatva átfut a tekintetem a mustársárga könyvgerincen, és egy pillanatra elgondolom, hogy talán egyszer el kellene olvasnom - hiszen mindenkitől azt hallottam, hogy milyen jó - valami nagyon határozottan tiltakozni kezd bennem ellene.    Aztán, úgy egy hete, ki tudja mi ütött belém, minden ellenszenv és undor nélkül határozottam odaléptem a polchoz, mutatóujjamat beleakasztottam a könyvgerinc tetejébe és kihúztam a Momót. Olvastam este, a villam

   Elállt az zápor. Lena szerette az záport, mert különös hangulata van: egyszerre borongós, lehűtő és pezsdítően felszabadító is. Amikor zuhogni kezdett, kitárta az ablakokat, hogy a nyomasztó, fülledt meleget végre kivigye a friss huzat. Percekig állt ott, könyökölt az ablakpárkányon és nézte a hulló kövér vízcseppeket. A virágládában a muskátlik szinte kacagtak a csiklandós zuhanytól. A macskaköveken először csak kopogott a víz, aztán összegyűlt és bugyborékolva, csobogva futott lefelé, a tenger felé. Aztán a felhők ahogy jöttek, el is foszlottak és kisütött a nap.    Lena kapta a kis kosarát, vékony kabátot húzott virágos ujjatlan ruhája fölé, majd levette a polcról a piros gumicsizmáját, belebújt. Így indult útnak a főtér felé. Már délelőtt be akart vásárolni, de nem volt ideje, közben pedig eleredt, azért nem indult el... De nem is bánta, mert most pocsolyás, fröcskölős út vezetett a boltig. Vígan rakosgatta a lábait, élvezettel vágott keresztül a legmélyebb tócsákon, az utcák

Ennyi. 17 év, egy család, pár barát, és vége. Nincs tovább. Még csak azt sem tudom milyen, nem is ismerem; de Valakik, akik vakon és dühből döntenek, most kőszívvel elveszik egyetlen kincsemet, az Életemet. Egy senki volnék? Egy porszem a vad gépezetben, aki rosszkor, rossz helyre született? Nem számítok. És nem sírhatok. Csendben, némán kell gázzal hamuvá égnem. Nem kiálthatok segítségért, mert az még nagyobb veszélybe sodor. Minket. Nincs ember, nincs Isten, aki e rettentő gonosz karjából kiragadjon? Ha van a kőszívek között egy, ami dobog, most segítsen: itt vagyok! Írni nem írhatok, csak könnyemet nyelem... De ha van itt egy kő-angyalod, most küldd el, Istenem! 2012.04.19.

Lena különösen izgatott volt, ahogy készülődött. Katrinhoz ment, hogy a plakátot, amit elvállaltak, együtt elkészítsék. Már ismerte egy ideje, de még soha nem járt nála. És ez az első alkalom nagy várakozással töltötte el. Tudta hová kell menni, ismerte a házat, mert annak az udvarában volt belül a kedvenc cipőboltja. Hát elindult nagy lelkesedéssel lefelé, a főtér felé. Útközben megpróbálta elképzelni, vajon milyen lesz Katrin szobája. Katrint csodálatos, színes személyiségnek ismerte és valahogy sehogy nem tudta elképzelni az otthonát. Alig várta, hogy beléphessen a birodalmába. Belépett a nagy kapun, felszaladt a lépcsőn az első emeletre, megkereste az ajtót és becsengetett. Katrin mosolyogva, hatalmas öleléssel fogadta: - Szia Lena! Képzeld találtam egy kupac Verita-prospektust, rengeteg jó kép van benne... - Szuper! - Itt lepakolhatsz, aztán gyere, itt dolgozhatunk nyugodtan! Lena kibújt a cipőjéből, felakasztotta kis kabátját, és kíváncsian körülnézett. Az előszob