Jégmadár

Lehűlt a folyó felől fúvó szél. Fázom. Hűvös a kő. Nem számítana már az a kendő sem, mindegy. Kékes-fekete bársony fent, fémes, ezüstös selyem lent. Szikrák sercennek fel a vízen, pedig csak tükör. Csillagok. A hold nem csobban, vízfodrokra forgácsolódik. Kékes-fekete bársony fent, fémes, ezüstös selyem lent. Egész. Kerek. Tele van. Mégis mivel? Mi oldódott most bele a hömpölygő folyóba? Kékes-fekete bársony fent, fémes, ezüstös selyem lent. Hála, hogy növekedhet? Csalódás, hogy ma sem szerették? Félelem a hiánytól? Vagy a teljességtől? Kékes-fekete bársony fent, fémes, ezüstös selyem lent. Bármi is volt, most nincs. Kiöntötte. Huszonnyolc napja van újra megpróbálni.

Hajnaltündér estig hosszú utat tett még meg, most már végre szabadon. Mégis úgy érezte, hogy társaságra vágyik, valahogy egyre inkább nehezére esett egyedül menni. Az út szép lassan lejteni kezdett, és a lombos erdőből, mint a hófoltok, egyre kisebb darabok szakadoztak le. Végül már fasorral szegélyezett legelők között haladt. A tündérlány szemével már az esti táborhelyét kereste, amikor az úttól kicsivel arrébb csíkos sátrat pillantott meg. Valamivel a sátor mögött már előbukkantak egy kis falu piros cserepes háztetői is. A tündér nem sokat gondolkozott – annyi furcsa alakkal találkozott már, miért pont egy cirkusztól ijedne meg? A sátor felé vette az irányt. Éppen vége lett az aznapi előadásnak, mire odaért. A cirkuszi dolgozók ügyet se vetettek rá, mindenki végezte a maga dolgát. Elpakolták a kellékeket, megetették a teherhordó állatokat és a kutyákat. A Mesék Birodalmának vándorcirkuszait ne úgy képzeld ám el, mint amit te is ismersz. Itt nincsenek elefántok és tűzkarikákon átu

A falut, ahol Csidiazdá lakott a családjával, egy napon megtámadta és földig rombolta az ellenség. Házaikból kő kövön nem maradt, sokan elpusztultak, mások messzire menekültek. Csidiazdá családjából senki sem maradt éledtben. A fiatal lány a veszély elmúltával a romok alól egy kevés kenyeret kotort elő, kulacsába vizet töltött, kését, kis fejszéjét az oldalára kötötte. -   Most, hogy a szülőföldemet feldúlták, máshol kell otthont találnom – gondolta. A házuk romjaiból felemelt egy követ, tarisznyájába tette és elindult a hegyek felé. Sokáig haladt Csidiazdá a Yá-Csoh, az Égbenyúló Hegy felé vezető ösvényen. Útközben a földet figyelte, s amelyik kő a lábát érintette, azt felvette és vitte magával tovább. Estére a tarisznyája megtelt, s a rengeteg kő súlya igencsak húzta a vállát. Egy bokor tövében állt meg pihenni. Letelepedett, kenyeret, vizet vacsorázott és álomra hajtotta a fejét. Álmában egy ősz hajú asszony jelent meg neki. -   Csidiazdá! - szólította meg. – Hozd a ké

Hajnaltündér jókedvűen és vidáman ébredt. Boldog volt, hogy újból úton lehet, ismét az erdői és hegyei között barangol, és nem holmi kietlen tájakon, mint az utóbbi napokban. Szép nyugodtan megreggelizett, még erdei szamócát is talált, ami igazán bearanyozta a napját. Amikor a függőágyat süllyesztette vissza a tarisznyába, kezébe akadt a kis varázstükör. Eszébe jutottak a lidérctanár szavai, és arra gondolt, hogy most igazán jó kedve van, talán megpróbálkozhatna a tükörbe pillantással. Végül azonban visszatette a többi holmija mellé, hogy majd ebéd körül foglalkozzon vele, most jó lenne inkább elindulni, és ebédig túllenni egy hosszabb távon, hogy haladjon is valamit. Útközben merengett, énekelgetett, hallgatta a madarakat. Itt egy kicsit másképp fütyültek, mint más tájakon. Kevésbé édesen, szívbe bújó hangon, ám sokkal izgalmasabban, mint valami híres muzsikus, aki naphosszat gyakorolva minden titkát ismeri már a hangszerének. Valamelyik madár vidáman, más búsan csicsergett, de

Hol kezdjem? Talán kívülről...  Szóval elhatároztam, hogy az idei nyaralásról egy verseskötetet fogok emlékbe hazahozni. Mégpedig egy antikváriumból. Egy antikváriumból azonban lehetetlen csupán egy darab könyvvel távozni, így a Rilkém társa lett három régi képeslap és ez a regény is.  Pici volt, vékony, olcsó, ismerősen csengett a szerző neve és így kezdődött a hátán az ismertető: "Tudod-e, mi vagyok? Felhő vagyok. Villám vagyok. Szivárvány vagyok. Gyönyörű szép kislány vagyok." Nincs több kérdés, jön velem. Így került hozzám és olvastam el Dino Buzzati: Egy szerelem története c. regényét. Buzzatit onnan ismertem, hogy anno az osztályfőnököm olvasott fel nekünk néhány novellát a Hajtóvadászat öregekre c. könyvéből. A történetekre nem emlékszem, csak arra a furcsa érzésre, amit keltettek bennem. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi ez az érzés, de e regény kapcsán is előjött bennem. Nem rossz érzés különben, csupán egész picit kényelmetlen. Éppen annyira,

Azt nem is meséltem neked, hogy az este végére Borongó annyira szívébe fogadta a törékeny kis vándort, hogy másnapra meghívta, jöjjön el az iskolába, ahol a diákokkal megmutatják neki a lidércek világát. Hajnaltündér örömmel fogadta a hívást, hiszen úgyis kíváncsi volt ezekre a különös ködlényekre, ha már egyszer erre hozta az útja. Reggel összecsomagolt, kifizette a szállást és elindult megkeresni az iskolát. Nem volt nehéz dolga, csak követnie kellett az izgő-mozgó lidércgyerekeket. Mire Borongó tanár úr megjelent, hogy bemutassa őt a diákoknak, már kíváncsiskodók tömege vette körül a tündért, kérdéseikkel ostromolva őt. Hajnaltündérnek feltűnt, hogy a lidérceknek nem csak az ételeik szélsőségesek, hanem a hangulatuk is. Némely gyerek hallatlan lelkesedéssel faggatta, mások gőgös megvetéssel húzódtak el tőle, az egyik ölelgette, a másik gyanakvó tekintettel méregette, ráadásul ez meglepő gyorsasággal változott. Aki az előbb még érdeklődő arccal hallgatta, egy szóra felkapta a viz

Időnként szembesülök vele, hogy ugyan kiskamaszként faltam a könyveket, mégis jó néhány olyan olvasmány kimaradt, amiről mások, mint "alapmű" nyilatkoznak. Egy ilyen típusú nyilatkozat még kevésbé indít meg, de ha többen is mondják, akkor gyanús, hogy van valami bepótolni valóm. Így jártam Miyazaki Vándorló palota c. rajzfilmével, amit valóban kár lett volna kihagyni. Mielőtt rám szólnál, hogy "de az előbb még könyvekről volt szó", gyorsan folytatom, hogy én is csak most nyáron tudtam meg, hogy a film Diana Wynne Jones könyvének filmes adaptációja. És az is kiderült, hogy A vándorló palota valójában egy három kötetes sorozat első része. A könyv borítóját a filmből vett képek díszítik, de belül már nincsenek illusztrációk, aminek nagyon örültem. Főleg a második-harmadik kötetnél, ahol legszívesebben a borítót is letakartam volna... A nyelvezete pergő, gyorsan olvasható, kicsit talán egyszerű is, és sajnos helyenként érezhető, hogy angolból fordították. Nem zav

Álmokból szőtt tarisznyájával a vállán, térképével a kezében, magában merengve haladt a tündérlány a lidércek népének országa felé. Nem is törődött sokat a mocsárvilággal, amin át haladt. Ha az ösvény nem volt egyértelmű, rápillantott a térképre és haladt tovább. Így ment ez sokáig, amíg újra egy hosszú, egyértelműnek tűnő szakasz következett. Itt megállt, ivott egy kortyot a kulacsából, eltette a térképet és folytatta az utat. Ahogy a zsombékok között rótta az ösvényt, egyre csak azon járt az esze, mit jelenthetett az éjjeli látomás a tó tükrén. Vajon igaz, vagy csak a képzelete játszott vele? Létezik tényleg az a kastély, és az úrnője? A fény, amit a vándor szemében látott, valóban az a fény, vagy az emberek szeme másképp fénylik, mint a tündéreké? És hogyan jön ez az egész történet ahhoz, hogy ő jó úton jár-e? Miként fejthetné meg ebből a helyes útirányt? Ilyen kérdéseken rágódott szegény Hajnaltündér, a lába szinte magától vitte előre az ösvényen. De emlékszel arra, mikor az