Jégmadár

    Lena körbejárta a szokásos boltjait: a pékségben vett két magos zsemlét, a zöldségesnél igyekezett visszafogni magát, amikor meglátta a friss kínálatot, mert a lelkesen összeválogatott gyümölcsöknek és zöldségeknek mindig meglepően nagy súlya van... Vett még sajtot, joghurtot és tejet abból az üzletből, ahova a régi kisváros mellől hozták a tejtermékeket. A háztartási boltban átvette az előre megrendelt csomagot, így már csak a papírbolt volt hátra. Ide rendszerint csak bevásárlás után mert benyitni, mert a vállát húzó nehéz táskával nem csábult el olyan könnyen a szépséges mintás papírok, színes borítékok és a füzetlapokon csodásan táncoló tollak között. Három csomag klasszikus, sárga post it-et vásárolt.    Otthon mindent helyretett, főzött magának egy teát és leült az íróasztalához a cetlikkel és egy marék színes tűfilccel. Kezébe vette a vaskos könyvet, ami csinos jelölőcédulákkal teleragasztgatva várakozott előtte. A szólások és közmondások könyve volt. Az elmúlt hét szaba

Lenának egész nap rossz kedve volt. Talán az előző nap érkezett hirtelen nagy meleg miatt, vagy, mert sok feladat sűrűsödött össze, esetleg azért, mert egész héten nem tudott találkozni egyik barátjával sem… Morcosan sietett haza, és kivételesen nem leste a villamoson az utasokat, hanem meredten bámult kifelé az ablakon. Így viszont láthatta a plakátot, hogy a közeli parkban, a kávézóban az egyik kedvenc filmjét vetítik aznap este. Ez felvidította egy kissé. Azonnal felhívta Nilot-t, hogy van-e kedve csatlakozni, de ő sajnos nem ért rá. Megkérdezte még Agnest és Katrint is, de nekik is programjuk volt. Más nem jutott eszébe, aki szívesen mozizna ma vele. Ez ismét lehangolta. Leszállt a villamosról és hazament. Otthon lerakta a táskáját és a szobájába ment, hogy kinyissa az ablakot. Napközben nem mert szellőztetni, mert egész nap erősen szél fújt a városban. Ahogy kinézett az ablakon, tekintete a parkra tévedt. Éppen látta a kávézó nyolcszögű épületének patina-zöld színű tetejét a lo

Álarc mögé rejtőzve próbálja eltitkolni, hogy ő már nem jelen többé. Valahol megrekedt a két idő közt, mert már túl rég óta áll készen arra, hogy múlttá váljon. 2017.08.21.

Kötéltánc tudsz-e nem mindenáron eléggé akarni 2017.08.21.

Ilyen melegben mi mást is csinálhatnék, olvasok... A múlt héten kezembe került könyv saját magától biztosan nem keltette volna fel az érdeklődésemet. Az egyetlen, ami miatt kezembe vettem, hogy a színpados váltótársam - barátnőm közölte: ez kötelező olvasmány a szerepünkhöz. Kezembe vettem, és le se tettem. Nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok Anna Koczaknak, hogy megírta memoárját, az Egy szál sárga rózsát. És nem csak azért, mert ebből hozzá tudtam tenni a karakteremhez egyet, s mást. Hanem, mert egy óriási, szorongató félelmemmel adott alkalmat őszintén szembenézni. Szerintem már többször írtam a blogon is, hogy rettenetesen félek szembesülni a XX. század történelmi borzalmaival. Mivel úgy tapasztalom, hogy a világ, és az emberiség lényegében semmit se változik, csupán egyes emberekként van lehetőségünk a fejlődésre. A világháborúk embertelen kegyetlensége tulajdonképpen egyáltalán nem új jelenség - még ha a régmúltat ilyen részletességgel nem is ismerjük -, létezik

   Lena, ha tehette, és nem volt túl fáradt hozzá, gyalog járt a városban, lehetőleg mindig újabb utakon. Így talált rá meglepő helyeken ragyogó villákra, elvarázsolt kertekre, izgalmas játszóterekre vagy különleges butikokra. Ifjú hölgyként nem meglepő, hogy inkább a szép és titokzatos épületeket, tereket fedezte fel első sorban, a lepusztult utcákban nem szívesen járkált egyedül és nem is érdekelték igazán.    Ezt a házat mégis éppen azért szemelte ki, mert különös volt a kontraszt, ahogy kopott fakapujával, szinte teljesen lemállott vakolatával, poros, repedt ablakaival meghúzta magát a tiszta, rendes épületek között. Teljesen valószínűtlennek tűnt a jelenléte, valami olyasmi érzés kerítette hatalmába Lenát, amikor meglátta, mint amikor egy városrész mai és százéves fotójából készült montázs felett mereng az ember. Valóság ez, vagy a képzelet játéka?    Nem sokáig álldogált előtte, de megjegyezte az utcát, mert úgy érezte, még dolga van ezzel a rozzant, öreg házzal. Napokig gon