Jégmadár

Tudok egy virágról. Soha még nem láttam hozzá hasonlót, kerek e világban. Járda szegélyén nőtt, égszínkék a szirma, levele vérvörös, mint az alkony pírja. Illata nem volt, se magja, se tövise, úgy nőtt, egymagában egy lámpa tövében. Gyakran jártak arra legények, leányok, de egy sem óhajtotta meg a kék virágot. Nem volt, ki leszedje, bokrétába kösse, szerelmes szavakkal kedvesének küldje. Eljött az október, hideg szelek fújtak, ám a virág kék szirmai le nem hulltak. Sőt, mint, aki éppen a rút időt várta, friss, édes illatot ontott a világba. S jött egy fiú, nem volt kedvese, barátja, a kék virágot tűzte ki a gomblyukába. Különös legény volt, szemében tűz égett, karján trikolór, combján kötés fehérlett. Lángoló szív felett a kis kék virággal rótta a belvárost, vállán rossz puskával. Egy sarok, kettő tán, már látszott a barikád, ott sürgött, rakodott húsz másik diák. Jelszavak, parancsok, golyók röpködtek, a fiúk a háborút most nem játszani