Jégmadár

   Egy esős nyári délutánon Lena az asztalára cipelte könyvespolca legalsó polcáról a nehéz, fa magazintartókat. Pár évig lelkes olvasója volt az egyik női magazinnak, még olvasói levelet is írt nekik. Azóta persze nem sokszor nyúlt hozzájuk, több évjáratnyi színes újság porosodott az előszobában.    Többször elhatározta már, hogy egyesével átlapozza a számokat, az érdekes cikkeket kimenti belőlük, a többit pedig lehordja végre a papírkukába. Most azonban jobb ötlete támadt. Egy kancsó hidegen áztatott zöld teával, ollóval, ragasztóval, színes papírokkal letelepedett az asztalhoz a magazinok mellé.    Sorra maga elé vette a lapokat, és átpörgette az oldalakat. Igyekezett szigorúan a céljára figyelni, nem leragadni az érdekes cikkeknél, de azért csak elidőzött egy-egy interjúnál. A kedvenc írásait egyből ki is tépte óvatosan. Az asztal sarkán gyűlt a halom, amit érdemes lesz eltenni.    Különben képeket keresett. Szépeket, izgalmasakat, hangulatosakat, felkavaróakat, vicceseket... Sz

Az út eleje ismerős volt már Hajnaltündérnek, hiszen innen tért vissza a varjak miatt. Ezért nem is nézelődött sokat, inkább énekelt, gondolkozott magában. Estefelé éppen egy nyugodt tisztáshoz ért. Álmokból szőtt tarisznyájából elővette függőágyát, felkötözte két erős ág közé. Beleült, és lábával hintáztatva magát, ott fogyasztotta el a vacsoráját. Ahogy lengedezett az ágak között, valami mozgolódásra lett figyelmes a mezei virágok körül. Először azt hitte, hogy csak a szeme káprázik a lassan elterülő alkony miatt, de aztán meghallotta a szárnyak surrogását. Óvatosan kicsusszant a függőágyból és közelebb merészkedett. Szépséges szitakötők gyülekeztek a réten. Az egyikük észrevette őt: -   Ó, egy tündérlány! Micsoda meglepetés, vendégünk is lesz a Szitakötőbálon! Hajnaltündér kettőt se pislanthatott, máris körülvették a kíváncsi bálozók. Százan egyszerre faggatták, hogy ki ő, honnan jött, merre tart… Azt se tudta, kinek válaszoljon először, de szerencsére valahol, a fűben megsz

   Az esküvőről maradt asztaldíszek egy része ott sorakozott Lena ebédlőasztalán.    - Nem tudom, mit kezdek ennyi virággal... - sóhajtotta. - A felének már hullik a szirma.   Arina, aki lagzira való öltözködés során barátnőjénél felejtett hajvasalójáért jött át, egy pár pillanatig mélyen a gondolataiba merülve bámult az instant asztali virágoskertre.    - Van most időd? - fordult hirtelen Lenához.    - Van, persze... Mit akarsz kezdeni velük?    - Adj egy dobozt! - rendelkezett Arina.    - Műanyagot, kartont? - kérdezte Lena értetlenül.    - A műanyag talán jobb lesz.    Arina összegyűjtötte a lehullott szirmokat. Azután Lena félretett néhány szép szálat, ami jól mutat vázában az asztalán, majd az összes többi ép virágszirmot leszakították és a dobozba szórták. Mintha egy csomag színes konfettit öntöttek volna bele, Viki és Leo hippilagzijának tarka-barka árnyalataiban.    A lányok cipőbe bújtak és elvillamosoztak a körúton át a Katalin-hídhoz. Leszálltak, s gyalog folytatták

Unatkozva ásít bennem a hiány. Hatalmasra tátott szájából mered rám a a sötét. Szétfeslő szélét igyekszem selyemszállal körbeölteni, ám a hasadás gyorsabb, mint a tű, gyakorlott kezemben. Mennyi lyukat foltoztam már be! Az enyémet, másét. A folt gyakran erősebb lett, mint maga az anyag, s az elhordott ruhából végül csak a folt maradt. De ekkora folt nincsen! Tán, ha összetoldanék néhányat a régiek közül, egy nagy patchwork takaró esetleg befedné... Hol az a rongyos láda? Félek, már úgyis késő. A feslés nem áll meg. Még egy ásítás, és a lyuk akkorára szakad, hogy belőlem - s így a hiányból -, többé semmi sem marad. 2019.07.19.

Hajnaltündér útnak eredt a koboldok városából. Vállára vetett, álmokból és képtelen fényekből szőtt táskájában vitte magával a mesekönyvet. Ha elfáradt az úton, leült és sorra leírta a koboldoktól hallott történeteket. Az első napokban gyakran merengett az eltelt három éven. Illatos, bogaraktól zümmögő mezőkön haladt. Térkép nélkül. Egy tündérnek nincs szüksége térképre. Nem mintha a fejében ott lennének mind az utak meg a városok, esetleg, mert olyan jól megjegyezné, merre hagyta lába nyomát... Sőt, néha könnyebben elfelejti, mint mondjuk az emberek. Egy tündér nem tudja mindig, merre jár, és azt se, hogy merre kell mennie. De tudja a célt, ahová tart, és érzi, mikor merre kanyarodjon. A Mesék Birodalmának bejárása különben sem olyan dolog, amihez pontos tervek kellenek. Ahhoz figyelmes szem, nyitott szív és sok idő kell. Hajnaltündérnek volt ideje bőven. Nem sietett. Ha tetszett, megállt hallgatni a madarak énekét, ha fázott, gyorsabban szedte a lábát. Már három napja gyalogolt

Hajnal, amikor megérkezett Koboldfölde fővárosába, félénken kopogott be a királyi palotába. Szerencséjére Kobalt már várta őt és szeretettel fogadta. - De jó, hogy eljöttél! Magnólia királynőtől sok jót hallottam rólad. Tudod, a koboldok szorgalmas, jólelkű népség, de amikor száz évvel ezelőtt újra kellett építeni az országot a varjútámadás után, azóta csak dolgoznak, és nem mesélnek, nem énekelnek. Attól félek, mindent elfelejtettek már… - Nem is érdeklik őket a régi történetek? – csodálkozott a tündér. - Nincs idejük rá, azt mondják – sóhajtott a király. – Pedig nagyon hiányzik. Régen úgy csillogott a koboldok szeme, mind a zöld zafír, amit fényesre csiszoltak, és most… Nézz csak ki a térre! Fáradt, szürke tömeg forgolódott kint, valami megmagyarázhatatlan, de szép rendben, mindenki a dolga után. Hajnalt megérintette ez a szomorú üresség. - Szívesen segítek, de bevallom, nem tudom, hol kezdjek hozzá…  - Ha megfogadod a tanácsom, először barátkozz össze a kicsi koboldokk

Hatalmas a Mesék Birodalma. Azt hiszem, még soha senkinek nem sikerült olyan atlaszt rajzolnia, amelyben minden része hűen szerepel. Persze, mivel a Mesék Birodalmáról van szó, az is elképzelhető, hogy ez egyszerűen lehetetlen vállalkozás lenne. Egy olyan világról, amit mindenki másmilyennek ismer, ami folyamatosan változik, mert ahol egyszer hegyet láttál, ott máskor völgy lesz vagy tenger, valószínűleg nem érdemes térképet rajzolni. De azért a birodalom lakói mégis tájékozódnak benne valahogyan. Azt például mindenki tudja, hogy a Kék Hegyeken laknak a tündérek: a gyönyörű és kedves rózsaszínek, a zöldek, akik az erdő barátai, a táncos piros tündérek, a titokzatos varázslatokat tudó lilák valamint a szavakat és történeteket legjobban ismerő kék tündérek. Én most egy fiatal kék tündérről, Hajnalról szeretnék mesélni. Ez a tündérlány ugyanis olyan álmot dédelgetett magában, ami annyira szokatlan volt az övéi körében, hogy nem is beszélt róla senkinek. Az volt a vágya, hogy bejárja a