Ugrás a fő tartalomra

Tréfás Tóbiás, az óriás

- Nem akarom, hogy idejöjjön! - rohant be Lotti duzzogva a lányszobába.
- Kicsoda? - kérdezte Mandula, aki az ágyon fekve tanult, és kimaradt a konyhai beszélgetésből.
- Mákos bácsi! Utálom! Buta Mákos bácsi, ne jöjjön ide! - panaszkodott kiabálva húgocskája.
Mandula a hasára fektette a jegyzeteit és azon gondolkozott, hogy miért utálhatja Lotti Ákos bácsit, a szüleik barátját, aki még azon sem sértődött meg, amikor Mandula még kislányként elnevezte Mákosnak. Azóta így mondják itthon, ha róla van szó. De hiába törte a fejét, nem jött rá. Jobbnak látta megkérdezni.
- Te Lotti! És miért utálod őt?
- Mert buta! Folyton butaságokat kérdez! És mindig kinevet!
- Hiszen csak viccelődik! Tudod, ő ilyen.
- De nekem az nem vicces, ha kinevet! - görbült le Lotti szájacskája.
- Igazad van. Az tényleg nem vicces. De attól még nem buta, hogy folyton tréfál veled!
- A felnőttekkel nem tréfál annyit, csak velem. Azt hiszi, én is buta vagyok...
Mandulának eszébe jutott valami:
- Tudod, Lotti, volt egyszer egy óriás, aki éppen ilyen volt.
- Tényleg? - csillant fel Lotti szeme.
- Akarod, hogy meséljek róla?
Lotti máris odakucorodott nővérkéje mellé az ágyra, karjaiban szorongatva Sárgatalpút. Csillogó szemmel várta a mesét.

Egyszer volt, hol nem volt, nagyon messze innen volt két ország: Óriásország és Törpeország. Távol feküdtek egymástól, nem is járt át senki egyikből a másikba. De ha át is ment volna, nagyon furcsán érezte volna magát. A két országban ugyanis minden éppen fordítva volt. Ami Törpeországban igent jelentett, az az óriásoknál nemet, és ellenkezőleg. Persze, mivel nem jártak egymáshoz, ezt nem is tudhatták, mindenki élt boldogan a saját országában.
Élt egyszer Óriásországban egy fiatal óriás, úgy hívták, hogy Tóbiás. Tóbiás szülei sokat dolgoztak, ezért gyerekkorában egész nap a nagyapjával volt. A nagyapja gyönyörű meséket mesélt neki a tündérekről, sárkányokról, boszorkányokról és állatokról. De Tóbiás legjobban a törpés meséket szerette. Tóbiás nagyapjának a nagyapja, vagy talán még neki is a nagyapja, egyszer járt is Törpeországban, és onnan tudott sok történetet. Persze Tóbiás nagyapja már csak foszlányokat tudott, a többit hozzáköltötte. De ez is elég volt az ifjú óriásnak ahhoz, hogy elhatározza: ő bizony vállára veszi a tarisznyáját és bejárja Törpeországot!
Hiába marasztalták, győzködték, már össze is csomagolta a kevés kis holmit. Az anyja végül adott neki egy kis hamuban sült pogácsát, megölelte és útjára engedte. Tóbiás ment, mendegélt hetedhét határon át. Hét napja gyalogolt, amikor már nem látta többet Óriásország tornyait. Még hetet bandukolt, amikor végre megpillantotta a törpék királyának kastélyán megcsillanó napsugarat. De még hét nap kellett, hogy átlépje Törpeország kapuját. Mert a kapu olyan kicsi volt, hogy a behemót óriás bajosan fért volna át alatta.
Kíváncsian nézte a kicsi, színes házacskákat, kanyargós, csepp utcácskákat és az apró kis emberkéket. Hát még a törpék milyen kíváncsian figyelték a kedves arcú óriást! Soha nem láttak még ilyen hatalmas lényt. Az egyik bátor szívű törpe úr odalépett hozzá és megszólította:
- Szeretettel köszöntünk, kedves idegen! Mi járatban vagy erre?
Igen ám, de az óriás nyelvén ez a köszöntés ezt jelentette:
- Mit keresel itt, te undok betolakodó? Mit akarsz?
Tóbiás megrettent egy kicsit. Miért akarják őt a törpék bántani? A törpék furcsállották a behemót arcán az ijedtséget. De a szószólójuk nem adta fel, tovább kérdezgette:
- Ne félj tőlünk! Gyere, van itt egy park, foglalj helyet, pihend ki magad! Nem vagy éhes?
Tóbiás nem értette, mit akarnak, de félelmében jobbnak látta, ha engedelmeskedik nekik, így hát követte őket, és leült a parkba vigyázva, hogy egy apró fát se döntsön ki. A törpék eltűntek, de hamarosan újra megjelentek, megrakott kosárkákkal. Az egyik törpeasszonyság egy nagy kondérban levest adott neki:
- Tessék, egyél!
Nyújtotta volna a merőkanalat is, de az óriás addigra kihörpintette a forró levest a kondérból. Hiszen ő azt értette, hogy "igyál"! A nagy hordó bort pedig kanalanként merte ki, és úgy ette meg. Mondanom se kell, Tóbiás igen különösen érezte magát, de azt hitte, hogy a törpéknél így szokás, nem akarta megbántani őket. A törpék meg úgy gondolták, biztos az óriások étkeznek ilyen furcsa módon, ezért nem szóltak egy szót se. Egészen addig, amíg egy apró törpe fiúcska el nem nevette magát, látva, hogy Tóbiás hiába igyekszik meginni a nagy tál almás pitét. Erre a többiek is kacagni kezdtek. Nagy jókedvük Tóbiásra is átragadt és vidáman nevetett velük együtt. 
Ettől kezdve Tóbiás hamar megbarátkozott a törpékkel. Nehezen értették egymást, de az ügyetlenkedéseken és félreértéseken együtt nevettek a félszeg óriással. Sok-sok kalandos és mókás eset történt, mire kezdték végre megérteni egymást. A kis törpefiúcska sok érdekeset mesélt Tóbiásnak, az óriás vállára ült, úgy járták be együtt az országot. Tóbiás az egész nyarat a törpéknél töltötte, de aztán eljött az ősz, a levelek szépen hulldogálni kezdtek a fákról, és a fiatal óriás is hazavágyott az országába. A törpéket se akarta már terhelni, hiszen, ha még egy hónapot marad, nem tudnak mit félretenni télire, az összes ennivalójukat feleszi. Így aztán szomorúan búcsút vettek egymástól. A törpék feltarisznyálták vendégüket és útnak eresztették. Sokáig integettek utána az ország kapujából. A nagy zajból az óriás még kihallotta a törpefiúcska vékony hangocskáját:
- Viszont látásra, Tóbiás! Te kedves, Tréfás Tóbiás!
Elmosolyodott és elhatározta, hogy még visszatér hozzájuk, hogy később majd sokat mesélhessen a gyerekeinek és unokáinak a törpék országáról.

Lotti elgondolkozva ült az ágyon.
- Miért mondtad, hogy olyan?
- Miért, nem olyan? - kérdezett vissza Mandula.
- Ez az óriás kedves.
- Mákos bácsi is az.
- Csak nem tudja, hogy velem hogy kell kedvesnek lenni?
Mandula nem válaszolt, mert látta, hogy Lotti még mereng valamin.
- Te se szeretted régen?
- Nem nagyon.
- Azért csúfoltad Mákosnak?
- Azért.
- De most már megbarátkoztál vele, ugye?
- Most már igen.
- Akkor, azt hiszem, nekem is menni fog.

 Lotti lecsusszant az ágyról, és a Sárgatalpú kutyát maga után húzva, kiment a konyhába, hogy segítsen anyának almás pitét sütni a délutáni vendégséghez.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint