Ilyen melegben mi mást is csinálhatnék, olvasok... A múlt héten kezembe került könyv saját magától biztosan nem keltette volna fel az érdeklődésemet. Az egyetlen, ami miatt kezembe vettem, hogy a színpados váltótársam - barátnőm közölte: ez kötelező olvasmány a szerepünkhöz. Kezembe vettem, és le se tettem.
Nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok Anna Koczaknak, hogy megírta memoárját, az Egy szál sárga rózsát. És nem csak azért, mert ebből hozzá tudtam tenni a karakteremhez egyet, s mást. Hanem, mert egy óriási, szorongató félelmemmel adott alkalmat őszintén szembenézni.
Szerintem már többször írtam a blogon is, hogy rettenetesen félek szembesülni a XX. század történelmi borzalmaival. Mivel úgy tapasztalom, hogy a világ, és az emberiség lényegében semmit se változik, csupán egyes emberekként van lehetőségünk a fejlődésre. A világháborúk embertelen kegyetlensége tulajdonképpen egyáltalán nem új jelenség - még ha a régmúltat ilyen részletességgel nem is ismerjük -, létezik jelenleg is, ha nem is épp nálunk, és senki se garantálja, hogy nem történhet meg a jövőben épp velünk. Én elképzelni se tudom, hogyan lehet, hogyan tudnék ilyen helyzetben ember maradni. Hogyan tudnám megőrizni a hitemet, hogy a világ jó, és az emberek is jóra törekszenek, csak vannak akik gyengék. Illetve mindannyian gyengék vagyunk... Nem ecsetelem, szerintem értitek, mire gondolok.
Ez egy borzasztó fontos kérdés, de az az érzésem, hogy ezzel megbirkózni csak egyénileg lehet. Nekem legalábbis nem segítettek a szervezett, iskolai vagy egyéb "fejtágítások", hanem félelmet és szorongást keltettek bennem. Egy ideig kerültem a témát, nem foglalkoztam vele, hanem azzal csitítottam a félelmemet, hogy nekem, most ebben a pillanatban úgyis a jelenlegi életfeladatommal kell helyesen megküzdenem, és ha ezeket mindig jól oldom meg, akkor később bármi ér, készen leszek rá. Ez jó, és segít, de a szorongást nem lehet csak úgy elhallgattatni.
Erről is írtam már nektek, de az egyik legfontosabb, amiből bátorságot tudok meríteni, azok a színpadi szerepeim. Illetve a családi történetek. Megnyugtató úgy hallgatni egy rémtörténetet, hogy aki átélte, itt van velem, és ember maradt. Talán ez is a félelmem legmélyebb gyökere: a történelem kegyetlen oldalában nem találom az embert. Mácsai Pál Azt meséld el, Pista c. Örkény-estjében (nagyon ajánlom!) meséli, hogy a hadifogságnak volt olyan állapota, ahol az emberben lévő állat kerekedett felül, mert egyszerűen életben kell maradni. És ez ijeszt meg: hogy minden emberben ott van az állat, az embertelen ember, aminek igazából nem is kell sok, hogy felülkerekedjen. (Lsd. Pí élete). Félelmetes az is, hogy ha mások állattá válnak, akkor működik-e velük szemben (értük) az emberi hitem, és még annál is rosszabb, hogy akár én is kerülhetek olyan állapotba, ahol az ember alul marad...
Az embertelenséggel való ismerkedést éppen ezért kizárólag valódi emberi történeteken keresztül vagyok hajlandó folytatni. Nem a szorongást szeretném növelni magamban, hanem az emberséget. Anna Koczak útja azzal a döntéssel kezdődik, hogy érettségi előtt állva nem írja alá a Mindszenty-ellenes nyilatkozatot, ami nem annyira tudatos elhatározás volt, inkább lelkiismereti cselekedet, de ez a "mulasztás" megalapozta a jövőjét. Anna egy okos, belevaló, egyenes, teljesen normális, átlagos lány volt. Azért írom így, mert a romantikus-mentsetek meg, és a fafejűen határozott, heroikus nők nem tudnak ennyire inspirálni, mint egy olyan lány, aki akár valamelyik barátnőm is lehetne, annyira hasonló, annyira közeli. Nekem az a legértékesebb a történetben, hogy Anna mindvégig ilyen marad. Rengeteg, nem hétköznapi döntést kell meghoznia, de teljesen emberien gondolja végig, dönt és érez ezekben a helyzetekben. És mindig csak az adott helyzetet oldja meg. Ahogyan valószínűleg én is csinálnám, és csinálom is a saját életemben. Gondolkodom, érzek, döntök, vállalom, ha fáj, örülök, ha nincs min aggódnom, szeretek és hiszek. Nagyon felemelő példa nekem ez a történet arra, hogy egy ilyen embertelen történelmi helyzet nem szükségszerűen öli ki belőlünk az embert. Sőt, a jóban való hittel, önfegyelemmel, bizalommal ki lehet tartani benne. Hogy az irányjelzőim, amiket kitűztem magamnak, úgy látszik, ilyen körülmények között is érvényesek.
És ha már olvasónapló: hálaégnek, néhány elütéstől eltekintve, kifejezetten igényes, gördülékeny, olvasmányos a szöveg. Mindenre pont annyi időt szán, mint amennyi szükséges, egy felesleges mondat sincs benne. Már csak ezért se tudtam letenni...
Anna Koczak, köszönöm, hogy szembenéztél a múltaddal és leírtad ezt a történeted, köszönöm, hogy hitet adtál ezzel, hogy igenis, lehet és érdemes embernek maradni az embertelenségben.
Anna Koczak: Egy szál sárga rózsa
L'Harmattan Kiadó, Bp. 2015
Megjegyzések
Megjegyzés küldése