Szőttes

 Ha reggelre a redőny már nem bontaná szálakra a napfényt, ha a rigó helyett hajnalban golyó fütyülne, ha éjjel megdermednének az át nem adott mozdulataim és csak egyetlen egy mesét mondhatnék el neked ma este, az ágyad fölé akasztott tarisznyába pogácsát tennék (késsel rácsosra vagdalt tetejűt, mint a dédimamáé), sót és szavakat. Azt nem tudom, hogy kiét.

Nagyanyám a sublóton hervadó pünkösdi rózsák nehéz illata közt térdepelve tanította litániázni anyámat. Szívből szólította toronynak, szekrénynek, edénynek az Égi Anyát.

Anyám az első férjéért áttért, s többé sem Máriával, se a nagyanyámmal nem állt szóba.

Én körbetáncoltam veled a szobát, amikor először neveztél Mamának, aztán csak bámultalak dermedten egy percig: te az én lányom, rendben, de én meg a te anyád vagyok? Torkon ragadott a sok jó szó, amit hazulról kaptam, a "filozófiával legyet sem fogsz, nemhogy férjet", az "én tisztességes lánynak neveltelek", és a "majd meglátod, de akkor már késő lesz".

Nézem az apád szemét, az én gödröcskéimet és azt a különös ívet a szájad sarkában. Azt nem tudom, hogy kiét.

Nagyanyám kockás füzetben számolt el a konyhapénzzel és elverte anyámat, mikor nem az olcsó felvágottból hozott, összetörte a cekkerben a tojást vagy hanyagul válogatta a piacon a burgonyát.

Anyám csak vasárnap főzött, a menzán tanultam meg késsel-villával enni, főzni pedig nagyanyám kipreparált szentilonájából.

Te csoki helyett répát kérsz ebéd után, könnyekben törsz ki az állati létformára emlékeztető ételek láttán és felszeded az utcán a szemetet, hogy óvjad a földet. Azt nem tudom, hogy kiét.

Elmeséljem azt a mesét? Tudok én még szárnyakat adni neked a szavaimmal? Mikor kezdi egy anya féltékenyen kicibálni a lánya hattyútollait?

Nagyanyám évente szőtt az eldobott csuhéból gyékényt a tisztaszobába. Nem értette, mi az a távfűtés, szidta anyámat a pazarlásért.

Anyám csíkokra vágta a kedvenc pólóm, miután kinőttem, s falvédőt szőtt belőle a nyaralóra. Mit sírok azért a rongyért, mondta, ő sose sírt, pedig nem volt ennyi szép ruhája.

Az ágyad szélén ülök, ujjaim közt tartom a szálakat, de sehogy sem tudom még szöveggé szőni. Szeretném rád pazarolni az összes szót, amit ismerek.

Egyszer volt, hol nem suttogom a sötétbe, de mire az Üveghegyhez érnék, te már mélyen alszol.