Mindenki Mirával akart cserélni. Nem csak pufi, szőrős, csillogós, hologramos és háromdés hanem olyan is volt neki, ami ugrott, repült, forgott, már attól függően, hogy póni volt, tündér vagy balerina.
Egy ilyen matricát harmincöt simáért adott, átváltva húsz csillogós, vagy hét szőrős, esetleg pufi, esetleg hologramos, vagy öt háromdés. Bomba üzlet. Azt nem árulta el, honnan szerzi, de lehet, hogy ő sem tudta, mert a svéd nagybácsijától kapta az ötös matektémazáróért.
Hánytam az ilyen csajos vackoktól, de élő matricája nem lehet akárkinek, összeválogattam tehát huszonegy csúcsmenő verdát, egy hologramos tansformerst, egy szőrös Chubakkát és odaállítottam Mira elé. „Mid van?” kérdezte, és kezébe nyomtam a borítékot. „Túl könnyű. Ez nem lehet annyi.” „Számold csak meg” feleltem, mire Eszti felé biccentett, aki riadtan nyálazni kezdte a matricákat. „Megvan mind” suttogta. „Fiúsak” húzta fel az orrát Mira. „A legjobbakat hoztam. A többiek sokat adnak érte.” A matricakirálynő homlokán egyszarvúfingnyi felhők jelentek meg. „Ha nekem adod Messit is, kapsz egy pónit”. Nagy erőfeszítésembe került, hogy meg ne ránduljon az arcom, pedig pont úgy érzem magam, mint amikor hatévesen beleittam nagyapa brandyjébe.
Lila pónit adott, nevetségesen zöld sörénnyel, de ugrándozott, futkosott az albumomban Batman és Yoda mester között, és ha közel hajtottam a fülem a laphoz, eskü, még a nyerítését is hallottam. Három napig csodálhattam, aztán eltűnt. A padomtól a tábláig követtem smaragdzöld patkói nyomát, onnan a krétapor pöttyök a kövirózsáig vezettek, végül nyoma veszett. Két hét múlva láttam újra Petya albumában, de ő azt állította, hogy Mirával cserélte tizennégy emojiért, két pufi delfinért és egy szőrös szívért.
Egy ilyen matricát harmincöt simáért adott, átváltva húsz csillogós, vagy hét szőrős, esetleg pufi, esetleg hologramos, vagy öt háromdés. Bomba üzlet. Azt nem árulta el, honnan szerzi, de lehet, hogy ő sem tudta, mert a svéd nagybácsijától kapta az ötös matektémazáróért.
Hánytam az ilyen csajos vackoktól, de élő matricája nem lehet akárkinek, összeválogattam tehát huszonegy csúcsmenő verdát, egy hologramos tansformerst, egy szőrös Chubakkát és odaállítottam Mira elé. „Mid van?” kérdezte, és kezébe nyomtam a borítékot. „Túl könnyű. Ez nem lehet annyi.” „Számold csak meg” feleltem, mire Eszti felé biccentett, aki riadtan nyálazni kezdte a matricákat. „Megvan mind” suttogta. „Fiúsak” húzta fel az orrát Mira. „A legjobbakat hoztam. A többiek sokat adnak érte.” A matricakirálynő homlokán egyszarvúfingnyi felhők jelentek meg. „Ha nekem adod Messit is, kapsz egy pónit”. Nagy erőfeszítésembe került, hogy meg ne ránduljon az arcom, pedig pont úgy érzem magam, mint amikor hatévesen beleittam nagyapa brandyjébe.
Lila pónit adott, nevetségesen zöld sörénnyel, de ugrándozott, futkosott az albumomban Batman és Yoda mester között, és ha közel hajtottam a fülem a laphoz, eskü, még a nyerítését is hallottam. Három napig csodálhattam, aztán eltűnt. A padomtól a tábláig követtem smaragdzöld patkói nyomát, onnan a krétapor pöttyök a kövirózsáig vezettek, végül nyoma veszett. Két hét múlva láttam újra Petya albumában, de ő azt állította, hogy Mirával cserélte tizennégy emojiért, két pufi delfinért és egy szőrös szívért.
 |
| https://www.strawberryreef.com |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése