Hajnaltündér, miután elhagyta a gyógyfürdős falut, még sokáig nem találkozott állatokon kívül más élőlénnyel. Hetekig járta az erdőt-mezőt, hol vidáman énekelve, hol történeteken morfondírozva, hol némi borongással a szíve körül – attól függően, hogy a jelenben, a múltban vagy a jövőben jártak épp a gondolatai.
Egy szélfuvallatról, egy lehulló ágról, egy szarvasinalásról néha-néha eszébe jutott a bolyongó vándor. Ködös, szürke alakjából nem sokat látott, sem azt, hogy ki ő, sem azt, hogy hol jár, pusztán annyit sejtett, hogy egyfelé tartanak. Hol van az a pont, ahol találkoznak végre?
Ha pataknál járt, a vízbe lépve varázsigét mormolt, s Olívia, ha ráért, válaszolt a hívásra. Ha nem tudtak találkozni egy sziget hajlatán, akkor üzeneteket küldtek a vízcsobogással. Máskor Hajnaltündér a madarak röptében Tengerkéket vélte felfedezni, akkor gondolatsebes repüléssel, mire tündér is csak akkor képes, ha legmélyebb szeretettel hívják, ott termett náluk a tóparti házukban. Ivott egy teát a madárlánnyal, váltott pár szót Farkassal, játszott kisleánykáikkal, aztán visszaröppent oda, ahol tartott. Vagy egy picit előrébb.
A találkozások ellenére egyedül érezte magát. S tudta, hogy ezen az sem segítene, ha emberek között járna éppen, nem egy erdő közepén. Úgy érezte magát hónapról hónapra, mint ha ő is egy kirakó lenne, egy legováros vagy egy kockavár: felépült szépen elemről elemre valami szép és jó dolog, amit úgy megosztott volna valakivel, s aztán leomlott, szétaprózódott minden. Néha dühös robbanással, mint mikor egy ötéves felrúg egy nem elég magas tornyot, néha épp csak megrezdültek az alapok, s hullott le minden csendesen, mint őszi fáról az elfáradt levél. Ilyenkor, a romokon ülve arra vágyott, hogy valaki segítsen összeszedni a darabokat, ölelje meg, s biztassa, hogy hamarosan egybeépül minden. S mindeközben a szíve szüntelen ásítozott, mintha be akarta volna kapni az egész mesevilágot. Teljesen, mindenestül.
Erre vágyott legjobban a Hajnaltündér: a teljességre. Ezért akarta bejárni a Mesék Birodalmát, hogy a világ rezdülésein keresztül legteljesebben kapcsolódhasson ahhoz, aki mindezt megalkotta. S ezért vágyott szüntelen társra is, hogy együtt, egymásnak, egymással, kettejük teljességében még gazdagabban, még tisztábban megismerjék azt, amit a Nagy Alkotóból itt, a földön meg lehet ismerni. De ezt a vágyat félelem árnyékolta be: mi lesz, ha nem találják meg egymást?
Így bandukolt, már hetek óta, mikor egy nap, napsütötte tisztás szélén egy mohafödte erdei kunyhót pillantott meg. Szokatlannak tűnt ezen a lakatlan részen egy házikó, még, ha különben barátságos fajta is. Hajnaltündér átverekedte magát a derékig érő bozóton és megállt a ház előtt.
A poros ablakok, a rozsdás kilincs, a kúszónövényekkel benőtt tornác arról árulkodtak, hogy rég nem járt erre senki. Az ajtó ennek ellenére könnyen nyílt, mikor a tündérlány óvatosan belesett a házba. Nem látott semmi különösen furcsát, ezért bátran belépett. Egy helyiség volt az egész, egyszerű konyha, durván összetákolt asztal, néhány polc, egy kredenc, székek és egy leszakadt deszkájú ágy. Üvegek, evőeszközök, egy öreg bádogkanna, molyrágta, poros pokrócok. Bárki is élt itt, ami fontos volt neki, azt magával vitte. Úgy tűnt, csupán olyasmit hagyott itt, ami átmeneti. A tündérlány kitárta a poros ablakot, hogy fényt, s levegőt engedjen az öreg kunyhóba.
Azután kiment az erdőbe, s gyűjtött málnát, almát, vadkörtét, s a tornác lépcsőjén megvacsorázott. Jóllakva tért vissza a kunyhóba, amit apró varázslatokkal kicsit lakályosabbá tett, legalább arra az éjszakára, amit ott akart tölteni.
Csak késő este, sötétben vette észre, hogy a polcon sorakozó pókhálós palackokat különös, színes derengés öleli körül. Mikor odalépett, levenni egy zöldesen fénylő üveget, megállapította, hogy meglepően nehéz. Óvatosan kihúzta a dugót, s várta, hogy mi történik.
A palackot betöltő zöldes fény ködszerűen gomolygott ki a szabad levegőre. Madárcsicsergést, ázott föld szagát, patakcsobogást, ágak recsegését hozta magával, erőt, keménységet, de színeket, illatokat, végtelen gazdagságot is. Hajnaltündér visszaterelte a ködöt az üvegbe és levett egy másikat a polcról. A rózsaszín üvegből álmosító, édes illat terjengett, a füst, mintha folyton változó képeket festett volna a levegőbe. A tündérlány gyorsan visszazárta, mielőtt elalszik, s kiejti a kezéből. A piros palacktól kissé tartott, de izgalmas, ritmusos muzsika tört elő belőle, mikor a dugót kipattintotta. A zene aztán ellágyult, érzelmes melódiává szelídült, majd kezdtek felerősödni a mélyebb szólamok, szenvedélyes, tüzes dallammá alakult. A tündérlány szinte táncra perdült tőle, de inkább bezárta, s helyette a lila üvegbe pillantott bele. A lila köd súlyos, fűszeres illattal gomolygott elő, a tündérlány kissé beleszédült, aztán a füst szikrázni kezdett, apró hullócsillagokat szórt mindenfelé, majd magától visszahúzódott a helyére.
Hajnaltündér most vette csak észre, hogy ezek a különös fények nem csupán szépek, izgalmasak, hanem titokzatos erejük van. Onnan jött rá, hogy egyre zaklatottabbnak érezte magát, valahogy a saját ereje megszökött tőle. De nagyon kíváncsi volt. Az utolsó két üveget az asztalra tette, odahúzott egy széket, az asztal mellé telepedve bontotta fel.
A kékkel kezdte. Először nem történt semmi. Azután lassan, szinte észrevehetetlenül szivárogni kezdett a halványkék füst. Kijött az üvegből, de nem felfelé gomolygott, mint a többi, hanem lefolyt a palack oldalán, le az asztalra, onnan a padlóra, alulról kezdte feltölteni a szobát. Ahol lábát már füst ölelte körül, Hajnaltündér úgy érezte, mintha vízben állna, de nem tudta volna megmondani, hogy hideg vagy meleg. Fenyegetőnek érezte ezt a hűvös fényű derengést, mintha valamit számon kérne rajta. Megrázkódott, s szeme sarkába könny gyűlt. Mire a kékes köd már a mellkasát szorongatta, a szempilláján hintázó csepp olyan kövérre hízott, hogy nem bírta tovább, lehullott, s nagy sistergéssel lukat vágott a fojtogató füstbe. A kék gomolygás ebben a pillanatban örvényszerű gyűrűzéssel visszabújt a palackba. A tündérlánynak nem volt ereje visszadugózni, de már nem is jött elő többet.
A gát átszakadt. Hajnaltündér zokogni kezdett úgy, mint soha azelőtt. A földre kuporodott, úgy rázkódott, mint nyári viharban az esőverte bükkfalevelek. A palackok derengése megszűnt, szinte tapintható lett a sötét a szobában. A tündérlány nehezen csillapodott le.
Mikor végre felült, az asztalon felbontatlan álló utolsó palack körvonala finoman felsejlett egy pillanatra. Hajnaltündér felnyúlt érte, s lette a földre, maga elé. Az üvegbe rejtett fehér fény erőtlen pislákolásba kezdett. A tündérlány csak nézte, nézte, ahogy egyre erősödik, betölti az egészet, s kiszűrődő fénye lassanként kontúrt ad a kunyhóban álló öreg bútoroknak.
A dugóhoz nyúlt, hogy kihúzza. Úgy sejtette, hogy az ezüstös fény olyat tud, ami végre választ ad neki. Megfogta a puha parafát. Kissé szorult. Az ujjai nem engedelmeskedtek, s a tündér megérezte, legbelül fél attól, hogy szembe nézzen a Csend Fehér Fényével. Nem volt benne biztos, hogy el tudná fogadni, amit a fény megmutat neki. Pedig akarta. Nagyon akarta. Hiszen minden vágya az volt, hogy közelebb kerüljön a Teljességhez. De ezt a lépést nem tudta megtenni.
Felállt, s a fehér palackot felbontatlanul visszaállította a polcra. A kéket is bezárta, s mellé tette. Mikor a puha takarót magára húzta az ágyban, s a polcokon derengő színes fényekre tekintett, úgy érezte, hogy elég volt. Eleget látott. Hogy így, ahogyan most van, már nem tud többet megtapasztalni ebből a világból. És csak akkor akar tovább menni, ha van kivel. Ha pedig nincs, ha csak álomkép a bolyongó alak, s itt, a Mesék Birodalmában nem vár rá olyan beteljesülés, ami megmutatna valami újat a Nagy Fényességből, akkor készen áll rá, hogy szemtől szembe találkozzon Vele.
Hajnaltündér lehunyta szemét az elhagyott erdei házban, azokra gondolt, akiket nagyon szeret, s mély, nyugodt álomba szenderült.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése