Hajnaltündér kertje

    Egy falun átkelve a tündér elhagyott házikót pillantott meg. Kicsi vályogház, hajdan fehérre meszelve, körötte zsebkendőnyi, kavicsos telek. Fű sem igen nőtt benne. Ahogy bámulta a házat, a kerítésre támaszkodva, egy asszony jött arra, nehéz kosarat egyensúlyozva a fején.

    - Ennek már sose lesz gazdája – jegyezte meg halkan.

    - Miért, kié volt a ház? – perdült hátra Hajnaltündér.

    - Kopogjon be a szomszédba, az öreg Roskához, majd az elmondja! – felelte az asszony és eltűnt a sarkon.

    A szomszéd ház éppolyan apró volt, csak épp látszott rajta, hogy lakják. Zöldellett a kert, nem csüngtek fakó pókhálók az ablak sarkában. Hajnalka bezörgetett.

    - Tessék! – szólt ki valaki.

    Belépve egy hatalmas hintaszéket vett észre, benne egy csíkos, kötött takaróba bugyolált, hattyú-pihe hajú öregembert. Olvasott. A tündér odalépett mellé és udvariasan köszönt neki. Az öreg feltartotta a mutatóujját, tekintete sebesen kopogtatta végig a sorokat, szeme cikázott, majd a lap aljára érve megnyugodott. Ekkor letette a könyvet és vendégére nézett.

    - Ó, egy tündér! A Kék-Hegységből. Micsoda dolgok vannak… Húzz ide egy széket, kedvesem!

    - Szeretném megtudni, hogy miért olyan elhagyatott ez a ház itt, a szomszédban.

    - Ha a piacon kérdeznél valakit, azt mondanák neked, hogy azért, mert Fer Villi elátkozta a házat, melybe a legjobb barátja hozta feleségnek Villi titkos kedvesét. A kocsmában azt felelnék, hogy Rögös Bukk ebbe a kertbe ásta el a kutyáját, meg a feleségét, aki miatt kilőtte a kutyát. De engem kérdeztél, s jól tetted. Én azt mondom neked, hogy azért, mert Szálider, a geológus, annyi követ hurcolt ide, mikor itt lakott, hogy azóta fű sem terem. Senki sem képes már életet lehelni ebbe a kertbe.

    - Sokan próbálták?

    - Ó, igen. Kedves ház, sokan állnak meg előtte és képzelik el benne a romantikus jövőt. De a szúrós kövek, kietlen, sziklás kert elüldöz mindenkit. A legutóbb valaki kaktuszt próbált itt tartani, kövirózsát. Már a hamvaik sincsenek meg.

    - Köszönöm, hogy elmesélte! – hajolt meg a tündér és elhagyta a barátságos házat.

   Lassan sétált tovább az erdő felé, tekintetét a lombok táncoló foltjai közé fúrta. Nem hagyta nyugodni a kert. Nem is a ház, bár az is kedves, de a kert. A sziklákkal. A forrósággal. A porral.

  Jobbról patak hangjára lett figyelmes. A bokrok közé letérve hamarosan meg is találta. Leült egy kőre, lábát a vízbe lógatta és dúdolni kezdett. A hang alig láthatóan villant egyet a vízben, aztán tovatűnt. Kisvártatva megzördült az avar és Olívia állt mellette.

- De jó, hogy hívtál! Már én is kerestelek, csak talán épp nem voltál vízközelben.

Megölelték egymást és letelepedtek egy mohos kőre. Hajnalka mesélt a kertről, hogy milyen szívesen megpróbálná életre kelteni.

- De miért ne tehetnéd? Mitől tartasz? – nézett rá Olívia értetlenül.

- Mert úton vagyok, érted? Nem vehetek egy házat, nem telepedhetek le valahol!

A jósnő elgondolkozott.

- Nem arra vágysz, hogy körbejárd és megismerd a Mesék Birodalmát?

- De igen… Éppen ezért nem állhatok meg!

- És miből gondolod, hogy mindig térben kell előre haladnod?

A tündér a patakba dobta az ujjai közt morzsolgatott kavicsot. Tekintette barátnője kezére tévedt.

- Olívia, te férjnél vagy? Mégis legyőzted az emlékeid?

- Szerencsés vagyok, hogy megtaláltam őt, aki erősebben vonzott, mint a félelmeim.

Estig beszélgettek a patak partján, aztán elköszöntek egymástól és Hajnalka visszatért a faluba. Nem kellett sokáig tudakozódnia a ház tulajdonosa után, aki végül nagyon jutányos áron bérbe adta neki. Abban úgysem reménykedett, hogy valaha eladhatja.

Hajnalka az első napokban kitakarította, lakható állapotba hozta a házat. Majd naphosszat kószált a telken, nézegette a köveket, figyelte, mikor, hová süt a nap, hol van árnyék.

Az első dolga volt kutat fúratni a kert végébe. Szerencsére víz volt elég, csak a sziklákat volt nehéz áttörni. Majd megtisztított egy részt a nagyobb kövektől és az erdő széléről kölcsön-talicskában földet hozott. Egyszerű, igénytelen növényeket ültetett, locsolgatta, gyomlálgatta, ápolta a kis palántákat.

A kerítés mögött minduntalan kíváncsiskodókat látott leselkedni, némelyek kétkedő megjegyzéseket is tettek. S mikor az első növényekről barnán lefordultak a levelek, nem állották meg, hogy fel ne hívják az ismeretlen tündér figyelmét arra, hogy ők megmondták.

Hajnaltündér nem törődött velük. Az elhalt növényeket visszaforgatta a talajba, úgy földet hozott, új magokat ültetett. Hónapok teltek el, miközben palánták sokasága lett a sziklás, kemény talaj áldozata.

Egy nap az öreg Roska a tornácáról figyelte a kietlen kertben, tűző napon görnyedő kis tündért. Nem szólt át, nem zavarta meg, csak csendesen mosolygott. Másnap azonban bezörgetett hozzá.

- Hogy halad a kerttel, szomszédasszony? – tréfálkozott.

- Jól! – lelkendezett Hajnalka, s megtörölte izzadt homlokát.

- Igazán? – kérdezte az öreg.

- Bizony, a legutóbbi ültetés már két héttel élte túl az előzőt. Javul a talaj, az elhalt növények is gazdagítják. És lassanként a kert többi részéről is elhordom a nagyobb köveket.

- Keményen dolgozol, azt látom – bólogatott az öreg.

- Oda hordtam mindet – mutatott egy sarokba a tündér. – A ház gazdája azt mondta, hagyjam itt, majd kerítést építtet belőle.

- Bizony érdemes is lesz idővel egy masszív kerítést húzni ide! – helyeselt a szomszéd, és megveregette a tündér vállát.

Egy év kellett, mire gyep nagy része megmaradt, s csökkent a forróság érzete a telken. Két év, mire a ház árnyékában virágok és zöldségek termettek. A harmadik évben a kiültetett facsemeték megmaradtak, s őszre termett két szem apró, de édes alma. A tündér egyet Roska apónak ajándékozott, egyet a ház tulajdonosának.

- Akkor én megyek is tovább. Köszönöm, hogy rám bíztad a kertet! – mondta a gazdának, aki szóhoz sem jutott az örömtől, hogy a telek átka megtört.

A tündér pedig újra nyakába vette a világot, mert már éppen ideje volt, hogy útra keljen.