Hosszú menet

   Ült az ablaknál és fáradtan bámulta a mellette zötyögő szikár szántóföldeket. Fárasztó hétvégéje volt. Nilot nem tudott hazajönni, mert pont szombat este volt egy programja, de cserébe Lena meglátogatta őt a városban. Megnéztek mindent, és alig aludtak, mert rengeteg mondanivalójuk volt egymásnak. Csoda, hogy az esteledő nyárutói fényben el nem aludt a vonaton.

   Már csak a fantomállomás, és otthon van. Azért hívták maguk között fantomállomásnak, mert mindig megálltak ott a vonatok, de se fel-, se leszállni nem láttak senkit soha. Állomásépület sem volt, csak a betonplacc mellett egy szakadt kis betonviskó, düledező fakerítéssel. Egy betonút vezetett ki az állomásról, de úgy tíz méter után poros, fűvel benőtt szekérútba olvadt, aztán már csak puszta, kietlen vidék, amerre a szem ellát. Még állomásfőnök se volt. Libert lágerállomásnak hívta, mivel pont egy ilyen helyet tudott volna elképzelni egy efféle témájú film díszletének... Lenát nem igazán kötötte le a történelem, a XX. század háborús borzalmai pedig különösen nem. Így hát maradt a fantomállomásnál, és a képzeletében vadnyugati díszletekkel ruházta fel az elhagyatott állomást.

   Már alig várta, hogy otthon legyen. Nem beszélve a másnapi dolgozatról... Az ég már piroslott, nem volt nagy hőség, de meleg, az igen, a levegő pedig száraz, hiszen egy ideje nem esett semmi eső. A vonat lassulni kezdett, aztán a fékeket csikorgatva megállt a fantomállomáson. Lena megszokásból kinézett az ablakon, de semmi mozgást nem látott. Aztán egy hirtelen mozdulattal kapta feneketlen válltáskáját, egy szempillantás alatt leugrott a vonatról. Nem fordult meg, csak megvárta, míg elzakatol a háta mögül. Vállára vette a táskát, és odalépett a házhoz. Az ajtó gondosan zárva volt, az évek során megtelt porral a kulcslyuk is. Az ablak kicsi volt és poros, nem sokat látott benne. A kis helyiség szinte üres volt, csak néhány leromlott bútor volt a sarokba dobva.

   Lena csalódottan járta körbe, aztán elindult a betonúton. Nagyjából tudta, merre kell átvágnia, hogy a kisvároshoz jusson. A vonat nagy kanyarral jutott el oda, így még rövidebb is az út. Nem lehet rettentő messze, vonattal olyan 6-7 perc. A szekérút hosszan vezetett előre, csak helyenként nehéz volt megtalálni, mert egyre sűrűbben fedte a növényzet. Lena elszántan gyalogolt hazafelé.

   Nem volt túl meleg, de azért a nap még így este felé is erős volt, forró lett tőle a bőre, ahol érte. Hátulról tűzött, hosszú árnyékát látta maga előtt. Hirtelen elfogta a gondolat, hogy ugyan ez a pár kilométer csak pár óra, de a napnak sincs már sok ideje, hogy lemenjen... Ez egy kicsit megriasztotta, de nem akarta nagyon szaporázni a lépéseit, nehogy hamar kifáradjon. Egy kicsit azért összeszedte magát, de a két napi felszerelés a hatalmas táskában már nagyon húzta a vállát. Még szerencse, hogy a lehető legkevesebb holmit hozta magával! Nilot-nál mindig van minden, még pizsamát is kapott kölcsön, hogy annál kevesebbet kelljen cipelnie. Átvette a másik vállára a táskát, de rögtön le is kapta, mert egy nagy seb volt rajta, amit pár napja szerzett, amikor páran elmentek bringázni az erdőbe. Inkább átvetette a hátán, hátha úgy megoszlik a súly.

   Így bandukolt a lemenő nap előtt. Az égre, ki tudja honnan felhők úsztak. Először csak fehérek, habosak, de aztán lassan az egész eget fehéres-szürke foltok borították. Nem úgy tűnt, mintha hamarosan esni akarna, rendszeresen befelhősödött esténként, de így, estefelé egyedül egy végtelen, kietlen síkság közepén ijesztően sötét lett. A borús ég úgy lenyomta a porszemnyi, magányos embert, hogy Lena egyszerre azt érezte, hogy sírni tudna a félelemtől, retteg valami nagy, nyomasztó, erős hatalomtól. Kettősség fogta el: egyszerre menne, menne, menekülni a felhős ég alól, de a teste  megmakacsolja magát, mintha azt mondaná, hogy úgy is képtelenség...

   Erőt vett a félelmén, képzelgésein, fáradt vállára vette a nehéz táskát és útnak eredt. Egy pillanatra hátranézett, és a nagy távolságok miatt olyan érzése volt, mintha folyamatosan egy helyben toporogna. Többet nem nézett hátra, csak ment kimerülten, fáradtan az úttalan úton a képzeletbeli város felé. Időnként azt hitte, mindjárt feladja. Fájt a válla, húzta a táska, a másikon égett, viszketett a seb a verejtéktől. Puha talpú, városi cipőjén át minden kis gyökeret, kavicsot érzett, mintha mezítláb gyalogolna egy kőtengeren. Még szerencse, hogy nem magassarkúban jött! 

   A nap már szinte teljesen eltűnt, csak a visszakacsintó sugarai fénylettek át a borús felhőkön. Lena elszántan vánszorgott. De ez nem a célért való elszántság volt, sokkal inkább valami életösztön-szerű, ami arra készteti lélek nélküli elcsigázott testet, hogy küzdje magát tovább, amíg csak lehet, mert így még talán megmenekülhet. Lena már rég feladta a reményt, hogy sötétedés előtt hazaérjen. Azt se tudta, egyáltalán hazaér-e, olyan irgalmatlanul hosszú volt ez az út. Nem is volt benne biztos, hogy jó irányba visz. Lassan eltűntek az utolsó sugarak is.

   Ekkor látta meg, hogy nem is olyan messze, laza láncsorban halovány lámpák égnek. Végre! Valami műút, azon már csak hazajut egy idő után... Új lelkesedéssel indult neki. Hosszú botladozás után kilépett az aszfaltra. Fogalma nem volt, merre induljon, ezért csak közelebb sétált egy lámpához, hátha világosban könnyebben kitalálja, hol van. A kanyarban autó fényszórója tűnt fel. Óvatosan lehúzódott az útról, nem akart kellemetlen helyzetbe kerülni. De későn lépett, mert észrevették, és a kocsi megállt mellette. Lenának egy pillanatra a torkába ugrott a szíve.

   - Kicsi lány, hogy kerülsz te ide? - hajolt ki az ablakon Libert papája. - Vagy ne kérdezzek ilyesmit? - mosolygott kedvesen, és már tárta is ki az ajtót.

   - Inkább ne... - motyogta Lena, és kimerülten zöttyent az anyósülésre. 

   - Egy kis kitérővel viszlek haza, mert még beugrunk Libertért az öcsémékhez.

   Lena szó nélkül bólintott, már majdnem aludt is...

   Arra ébredt, hogy újra megállnak. A szomszéd kis faluban vártak egy barátságos ház előtt, aztán hamarosan megjelent Libert, bedobta a táskáját a csomagtartóba. Kicsit meglepődött, amikor édesapja a hátsó ajtót nyitotta ki neki, de még nagyobbat nézett, amikor Lenát meglátta.

   - Hát te?

   - A külső úton szedtem össze - szólt közbe Libert papája.

   Libert értetlenül nézett Lenára.

   - Igazad volt... - nézett rá Lena - tényleg lágerállomás...

   - Istenem, Lena! - nevetett Libert.

   Az édesapja még mindig nem értette, de inkább nem kérdezett semmit. Ismerte őket. Csendben mosolygott magában és kicsit beletaposott a gázba, hogy Lena minél hamarabb otthon lehessen.