Végigolvastam életem eddigi leghosszabb olvasmányát. Victor Hugo Nyomorultak c. műve a musical miatt nagyon közel áll hozzám, igaz, másképp igen nehezen bírtam volna "átrágni magam" rajta. Szokásomhoz híven sok-sok cetlivel tűzdeltem tele a könyvet olvasás közben. Utólag visszaolvasva a bejelölt részeket, mégis elvetek belőlük néhányat, és csak a történet számomra legigazabb tükrén keresztül mutatom meg nektek, hogy mit jelent nekem ez a mű. Kifejteni úgyse tudnám. (Ha kifejtést kértek, gyertek inkább és nézzétek meg az előadásunkat, májusig játsszuk... A részletekért zargassatok bátran!)
Az első kötet benyomásairól korábban itt írtam.
"Levette a nyakáról a jó, meleg gyapjúkendőt, rádobta a kolduslányka hidegtől lila, sovány vállára, úgyhogy a nyakvédőből megint kendő lett.
A kislány meglepetten nézett föl és szó nélkül elfogadta a kendőt. Van olyan foka a nyomornak, hogy a szegény ember nagy fásultságában már nem panaszolja baját és nem köszöni meg a jótéteményt.
- Brrr! - vacogott Gavroche. Jobban fázott, mint Szent Márton, mert az legalább a köpenye felét megtartotta magának.
Ettől a brr-től mintha megdühödött volna a zápor, kétszeres erővel kezdett zuhogni. Így bünteti a haragos ég a jócselekedetet.
- Hát ez meg mi? - kiáltott fel Gavroche. - Folyton esik! Ha így megy tovább, biz' isten, felmondom az előfizetést."
"A tetőnél volt a kéményen egy hasadék, a gamin azon át könnyen bejuthatott. Amikor odament, hogy bebújjon, Thénardier, látva, hogy a menekülés, az élet közeledik, áthajolt a fal peremén; a hajnali derengés sápadt fényt vetettt izzadó homlokára, fakó arcára, hegyes, vadállatias orrára, kócos, ősz szakállára, és Gavroche felismerte.
- Nini, az apám! - mondta. - Na, mindegy."
"Egyébként Gavroche igen jól ismerte a forgalomban lévő népszerű dallamokat s közéjük keverte saját csicsergését is. Mint afféle erdei manó és utcai csibész, egyveleggé gyúrta a természet és Párizs hangjait."
"Gavroche teljes lendületben volt és sugárzott a boldogságtól. A buzdító szerepét vállalta magára. Jött és ment, felmászott a torlaszra, lejött, ismét felkapaszkodott, sürgölődött, sziporkázott. Mintha azért lett volna, hogy lelket öntsön a többiekbe. Mi űzte-hajtotta? A nyomor. Szárnya volt talán? Igen, az öröm. Gavroche valóságos forgószél volt."
"Gavroche kihúzta a derekát.
- Hát a kicsik is jók valamire! Örvendek! Már megyek is. Addig is, tessék csak a kicsikben bízni és jó lesz vigyázni a nagyokra."
"Éponine felemelkedett, hallgatta, majd suttogva megszólalt.
- Ő az.
És Marius felé fordulva hozzátette:
- Itt van az öcsém. Nem szabad, hogy meglásson. Megszidna.
- Az öccse? [...] Ki az öccse?
- A kisfiú.
- Az, aki énekel?
- Az."
"Ez a különös fiú, akiben volt valami az árnyékból és az álomból, egy szempillantás alatt úgy eltűnt a fekete házsorok között, mint a füst a sötétben; azt hitte volna az ember, hogy elillant, szertefoszlott, ha eltűnése után perccel iszonyú üvegcsörömpölés, a kövezetre zuhanó lámpák pokoli zenebonája ismét fel nem veri álmukból a megbotránkozott polgárokat. Gavroche vonult végig a Chaume utcán."
"A barikád remegett, Gavroche dalolt. Nem gyermek, nem is ember, hanem valami furcsa tündérgamin. A csaták sebezhetetlen törpéje. A golyók utána futottak, de ő fürgébb volt. Valami rémületes bújósdit játszott a halállal. Valahányszor a Halál kísérteties ábrázata feléje közeledett, a gamin megfricskázta tömpe orrát.
Egy jobban célzott vagy a többinél alattomosabb golyó végül mégis eltalálta a lidérclángként repdeső gyermeket. Gavroche megtántorodott, aztán összeesett. Az egész barikád fölordított; de ebben a törpében Anteus lelke lakozott; mint a föld érintése az óriásnak, ugyanaz volt a gaminnek a kövezettel való érintkezés. Gavroche csak azért esett el, hogy újra fölemelkedjék..."
Ezeken kívül tényleg csak egyetlen gondolat van, amit szeretnék megosztani veletek a regényből:
"Minden mögött ott az Isten, de minden eltakarja Istent. A tárgyak feketék, az élőlényeken nem lehet keresztüllátni. Szeretni valakit annyi, mint átvilágítani rajta."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése