Az óvodában, zárás után

   Elmentek a gyerekek. Elmentek a dadusok. Nincs már senki itt, az óvodában, csak én. Pont én maradtam, aki azzal, hogy elengedtem az utolsó gyereket is, igazából már óvó néni se vagyok. Még felteszek egy függönyt, mert megkértek rá, aztán megyek. Most már igazán semmi keresnivalóm nincs itt. Ez jár a fejemben, miközben ülök a babaszobai kiságyon és fűzöm a függönyzsinórt. 

   Az ablakokat már bezárták, csak a késő délutáni nap futtat a szőnyegre remegő csíkokat a lombokon át. Minden tiszta, illatos, a helyén van. Csend van. Soha nem volt még itt ilyen csend. Valami furcsa nekem. Lesem a bútorokat, a játékokat, a mennyezetről lógó jeleket. Semmi különöset nem látok. Az a falovacska is ugyanúgy fekszik a kosárban, égnek meredő lábakkal, ahogy szokott. 

   Vagy mégsem? Valahogy az az érzésem, hogy a lovacska valamire vár. Meg akar mozdulni, de nem mer, mert még itt vagyok. Körbefut a szemem a babaszobán. A jelmezek susogni kezdenek, valami olyasmit tárgyalnak izgatottan, hogy vajon idén is királylány-ruhák lesznek egész évben vagy más szerep is jut-e nekik. Őket már nem zavarja, hogy hallom a beszélgetésüket, tudják, hogy nem tartozom ide. A játék pizza illatozni kezd, s mögöttem a kockás inges baba hasa megkordul. A többiek is fészkelődnek, mert nem látnak ki a függöny mögül, amit rájuk pakoltam. Az egyik szőke baba, Sári mellém csúszik az ágy szélére és lóbálni kezdi a lábát. Nézi, ahogy dolgozom. 

   - Akarod, hogy segítsek? - kérdezi. 

   Én bólintok, kezébe adom az ollót és felültetem a létra tetejére. 

   - Hiányozni fogsz - mondja aztán, de látja, hogy nem tudok mit felelni, ezért másról kezd beszélni. Elmeséli, hogy nyáron egy másik babával leutaztak egy balatoni óvodába, meglátogatták az ott lakó húgát. Aztán arról beszélgetünk, hogy mennyire várják már a gyerekeket. 

   - Tudod, nélkülük nagyon unalmas itt. Persze, beszélgetünk sokat, meg a könyvek elmesélik nekünk, hogy mi áll bennük, és néha bújócskázunk is éjszaka, de mi csak játékok vagyunk, itt mindig ugyanaz történik. Ám ha itt vannak a gyerekek, akkor minden megváltozik! Annyi ötletük van! És sokkal több mesét tudnak, mint a könyvek! Jó, néha nem túl kedvesek velünk, de azért szeretjük őket! Képzeld, még varázsolni is tudnak! - rázza meg magát lelkesen.

   - Tudom... - mosolygok. 

   - Te is tudsz, ugye? 

   Megvonom a vállam. Ebben nem vagyok egészen biztos. 

   - Végülis most is itt beszélgetsz velem - jegyzi meg a szőke baba a létra tetején üldögélve.

   Ez igaz. 

  Kész a függöny, lemászunk a földre. Elteszem az ollót, zsinórt, helyére viszem a létrát. Sárit visszaültetem az ágyra a többiek közé, megigazítom a haját. Holnap délre már úgyis újra kócos lesz. Rákacsintok, ő vissza rám, mi ketten tudjuk, mit jelent. 
   A szemem mintha kicsit homályos lenne, de a szívem könnyű, amikor kilépek az óvoda kapuján.