Ez a tegnapi nap tanulsága.
Ti jártatok már úgy, hogy egy könyvet (mármint irodalmit) csak azért olvastatok el, mert muszáj volt és nem azért, mert érdekelt? Velem még sohasem történt ilyen. Már hallom is a hangokat: nem hallottál még a kötelező olvasmány műfajáról? De igen. Csak általában, amit elkezdtem olvasni, az már érdekelt, esetleg be is szippantott magába annyira, hogy önszántamból fejezzem be. És ha nem? Ijesztően sok év távlatából bevallom, hogy ami nem vett meg az első tíz oldallal, azt azonnal le is tettem. Például a Harry Pottert első próbálkozásra. (Nem kötelező volt, csak menő, és pár évvel később egy éjszaka alatt végeztem az első kötettel.) A Bűn és bűnhődést első, majd második próbálkozásra. Meg még sok mást. Sőt, volt olyan is, aminek még a borítójára se voltam hajlandó pillantást vetni, annyira nem érdekelt, mégis ötös olvasónaplót írtam belőle. Megesett az ilyesmi. Most arra fogom, hogy már akkor is éreztem: minden történetnek megvan a maga ideje.
Ma már bátran olvasok. Az olvasáshoz mégis miféle bátorság kell? Minden könyv egy világ, és egy új világba lépni elég sok újdonságot jelent. Az szeret igazán olvasni, aki látja amit olvas, és aki látja amit olvas, arra nagy erővel hat az, amit lát. Néhány könyvvel (pl. Michael Ende könyvei) több év szemezgetés kellett ahhoz, hogy végre belefogjak, annyira erősnek tűnt a világa (Ende világa mondjuk az is). Nem szeretek csalódni könyvekben, nem szeretek félbehagyni történeteket, mert az olyan érzés, mintha egyáltalán nem is lenne befejezése, a közepén kilépni olyan, mintha cserbenhagynám a szereplőket. Olyan, mint egy szakítás. Ezért nagyon körültekintően kell választani. Az első tíz oldal után még nem nagy ügy nemet mondani. Később azonban nehéz a visszafordulás, néha mégis megteszem, mert nem minden történettel egészséges együtt létezni. A legtöbb előre visz, de van ami nem jókor jön, vagy épp nem nekem szól, és az mérgez. Na, ilyenkor kell letenni. De szakítani még egy történettel is nehéz. Mert a félbehagyottság, válasznélküliség sebeket okozhat, esetleg az olvasás élményét rombolja és a bizalmat a következő könyv iránt. (Most mondja nekem valaki, hogy a könyveknek nincs köze a valósághoz..)
És mi van a rókákkal? Először is tisztázzuk: én már azelőtt szerettem a rókákat, mielőtt menők lettek volna. (Pedig Vuk se jött be elsőre...) És már azt is jó ideje tudom, hogy nem minden róka passzol az ízlésemhez. A népmesei rókák például nem kifejezetten a kedvenceim, de a rókás meséket persze szeretem. Ismerősi ajánlás alapján szereztem be újabb rókás irodalom-darabkámat, amiről most írni fogok: Vercors Sylváját.
Kicsit nehezen találtam meg, végül azt hiszem egy antikvár, de láthatóan nem sokat forgatott példány jutott el hozzám (rémes borítóval). Előtte persze utánaolvastam neten, de biztató leírásokat találtam: francia, fantasy jellegű romantikus lélektani regény, 1960-ban írta Vercors. A témája röviden annyi, hogy egy angol földbirtokos váratlanul szemtanúja lesz annak, ahogy egy nőstény róka nővé változik, majd pártfogásába veszi és támogatja értelmének kibontakozásában, emberré alakulásában. Hogyan lesz állatiból emberi? Bizarr szituáció, ám érdekes kérdés.
Ritkán fordul velem elő, hogy "kívülről" olvasok irodalmat, amikor azt figyelem, hogy az író vajon hogyan dolgozott. Ez egyébként, ha jobban meggondolom, már jelez is valamit. Nos, Sylva nem vont be, kívülről olvastam, de nem tudtam rá azt mondani, hogy nem érdekel. Mint történet, nem kötött le, mint írás, igen. Ez is furcsa. Aztán eljött egy pont, ahol hirtelen mozivá vált, látni kezdtem és belezuhantam életem első akaratom-ellenére-olvasásába. Azt éreztem, hogy ez a könyv szörnyű, ezt én nem akarom olvasni, a hősök felé sem éreztem semmiféle empátiát, egyszerűen csak azért olvastam, mert végére kellett járjak a konfliktusomnak a történettel, mert ha leteszem, kísérteni fog a kérdéseivel, amik amúgy nem is érdekelnek, ezért gyorsan-gyorsan kérem rá a választ és felejtsük is el az egészet. Szép lett volna. A lezárás csupán pont lett az i-re.
Csalódás volt, hatalmas. De miért is olyan borzasztó csalódni egy könyvben? Hiszen csak egy könyv! Egy sztori a millió közül! De ezt az egyet én választottam, én engedtem be, rászántam az időm, rászántam a gondolataim, hogy megpróbáljam megérteni, és ez még hagyján. Mert ha csak egyszerűen rossz könyv (van ilyen), akkor kár volt elolvasni és agyő. De ha nem rossz, hanem mérgező könyv, vagyis jó, csak rossz időben vagy rossz kézben van, akkor nem csupán a csalódás érzetét hagyja maga után, hanem visszajár zaklatni a kérdéseivel és elhitetni magáról, hogy neked foglalkoznod kell vele. Hátha mégis igaza van. Pedig mégiscsak egy könyv. Egy a millió sztori közül.
Miután elolvastam, legszívesebben bedugtam volna egy párna alá, de csak azért, mert már éjfél volt és nem vihettem magammal és hagyhattam el "véletlenül" az utcán valahol, hogy többé ne lássam. (Összehasonlításként: a Végtelen történetet percekig ölelgettem boldogan a befejezés után, nem hogy elrejtettem, de én magam bújtam volna bele.) Nevetségesen hangzik, tudom, én is annak tartottam. Mégse söpörhettem szőnyeg alá ezt az érzést. Elhatároztam tehát, hogy nem hagyom, hogy egy könyv csalódást okozzon nekem. Én ma békésen fogok aludni.
Először is: nem rejtettem el a könyvet, csak kint hagytam a nappaliban, mert a könyvespolc túl közel lett volna a szobámhoz. Másodszor összegyűjtöttem, hogy mi az, ami miatt engem annyira elborzasztott ez a regény:
- Mint kisgyermeknevelő, aki tanult fejlődéslélektant, személyiségfejlődést, gondolkodásfejlődést, több ponton nem éreztem logikusnak és helytállónak a leírt folyamatot, ennek megfelelően a belőle levont következtetéseket sem. Megjegyzés: nem vagyok benne biztos, de valószínű, hogy ez 1960-ban nagyjából megfelelt az akkori lélektani ismereteknek és értékelem az írót, hogy igyekezett pontosan utánajárni a fejlődési szakaszoknak.
- Nem tetszett az a gondolkodás, ahogy a nőkről fogalmazott a regény. Végeredményben egyik női karakter se lett a szememben hős, akire valamiért felnézhetek, a férfiak hozzájuk való viszonyulása pedig kifejezetten zavart. A "nő" mintha kicsit másik bolygóról lenne, és ebben az is benne van, hogy ez a bolygó viszont a férfiaké. Persze szeretik a nőt, meg néha csodálják, de...
- Valójában férfiból se volt olyan, akivel együtt érezhettem volna, vagy akinek drukkoltam volna, hogy elérje a célját. A főhős önmagára és a női hősökre is egyfajta kísérletként tekintett, ugyan elméletileg érzelmei is voltak, és mindkét női hőst folyton meg akarta menteni, de igazából szinte érzelemmentesen meséli utólag a történetet, egyfajta okulásként - száraz és unalmas. A fontosabb férfi mellékszereplő szintén kísérletként nézi némely ember életét (a nőkét), cserébe statikus, nem mozdít el senkit semerre.
- Azt írták, nagyon szép regény a szerelemről. Se nem szép, se nem szól igazán a szerelemről. Igen, a szépség relatív, és az, hogy miről szól, sokszor az is. Korrekt leszek: nekem nem tetszett, és én sokkal inkább úgy vettem észre, hogy itt az állatból ember vonal az érdekes, a szerelem ugyan fontos, de szerintem nem hiteles.
- Kívülről - de belülről olvasva is azt éreztem, mintha az író nem azt érte volna el, amit akart. Persze nem tudom, mit akart. Ha például alaposan összezavarni, akkor az nagyon sikeres volt. Arra gondolok, hogy voltak szenvedélyábrázolások, de semmi szenvedély nem volt a könyvben, az ösztönök megszelídítéséről szemérmesen próbált fogalmazni, de ettől a titokzatosságtól pont, hogy erotikus lett, és hiába próbálta egy ember gondolkodásán és érzelmein keresztül bemutatni egy másik lény állatból emberré változását, ettől még egy tudományos fantázia maradt, angol romantikus regény köntösben.
Harmadszor pedig megpróbáltam összeszedni, hogy miért nem volt mégsem elpocsékolt idő elolvasni:
- Mert érdekes téma az ösztönösen vs. gondolkodva, szabadon, döntéseket hozva létezés ellentéte.
- Mert a kérdés utóéleteként izgalmas szembesülni vele, hogy az emberek nagyon szélesen helyezkednek el e két pont között, mégis ugyanolyan értékes minden egyes emberi élet. Mit adhatunk egymásnak?
- Mert nagyon tetszett az a gondolat, hogy akkor vált igazán emberivé a rókalány, amikor megértette a halált. Hogy egyszer mindenki, akit szeretünk és mi magunk is meghalunk; és ebből a közös tudatból fakad egymás iránti megértésünk, az a fajta a közösség, amire csak az ember képes. Amikor nem szükségből vagyunk egymás mellett.
- Mert megtanultam általa lerázni magamról egy számomra mérgező könyv hatását, ráadásul írtam egy blogbejegyzést arról, hogy hogyan hatnak a könyvek. Hát nem csodálatos?
Nos, ennyit Sylváról. (A könyv felénél esett le, hogy Sylva, -i nélkül...) Egy ígéretes kísérlet az ösztönlény gondolkodó lénnyé szelídítésének ábrázolásáról, ami nálam elbukott. Ettől még lehet jó könyv, s más kritikák alapján valószínűleg az. Nekem viszont mérgező könyv. S ez nem a rossz időben, hanem a rossz kézben esete volt. Ez van.
A rókákat továbbra is szeretem. Meg a rókás meséket is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése