Ugrás a fő tartalomra

A kirakó


Hajnalka visszatért a nagy útra és estig még hosszú távot tett meg. Már homály borult az erdő mélyére, mikor valamivel beljebb egy ritkásabb részt pillantott meg, ahová még beszűrődtek a nap utolsó sugarai.
-  Ez a liget pont jó lesz éjszakára! – gondolta és átszökdécselt a sűrű aljnövényzeten.
Nem volt nehéz megfelelő fákat találnia a függőágyához, sőt még tűzrakáshoz való száraz fát is eleget talált. Ritkán főzött, de most a tarisznyájában illatozó friss zöldségek kínálták magukat, hogy egy finom leves készüljön belőlük.
Megrakta a tüzet, fölé akasztotta az egyszemélyes kis kondérját, s nekilátott a főzőcskézésnek. Békésen, magában kék-hegységbeli dalokat dúdolva darabolta a zöldségeket, kevergette a vacsorát, boldogan szippantotta be a frissen gyűjtött kakukkfű illatát. Nem törődött semmivel, lelke egészen feloldódott az erdő alkonyi, csendes homályában. Mire a leves elkészült, már teljesen lement a nap. Vetett még néhány ágat a tűzre és a pattogó lángok fényénél vacsorázott.
-  Milyen békés itt! – gondolta. – Szinte nincs is kedvem tovább menni.
Kifogyhatatlan kulacsából vizet töltött a kiürült kondérba és visszatette a lángok fölé, hogy elég meleg legyen a mosogatáshoz.
-  Nem is tudom, hogy merre kéne mennem – merengett. – Az emberek meséiből még bőven lenne mit összegyűjteni. De nem tudom… egyáltalán lehetséges minden nép minden meséjét leírni? Hajajj… Jó nagy fába vágtam a fejszém!
A víz lassan felforrt, Hajnalka elmosogatott és eloltott a tüzet. Összecsomagolta az edényeket, tarisznyáját pedig függőágy fölé akasztotta. Jóleső fáradtságot érzett a hosszú gyaloglás után, és jól esett hosszú idő után megint függőágyban, a szabadban aludni.
-  Majd holnap kitalálom, merre tovább… - ásította és hamarosan mély álomba merült.

Másnap reggel korán felébredt a madárcsicsergésre, de még egy ideig félálomban pihent a függőágyban, és a feje felett táncoló levelek zöldjén átfénylő napsugarakat bámulta. Aztán felkelt és megreggelizett.
-  No, mi legyen? Hová menjek?
Tarisznyájában kotorászott a könyve után, hátha ihletet kap az eddigi népek meséiből, amikor kezébe akadt a kirakó doboza.
-  Ó, tényleg, hiszen még ez is itt van! Azt hiszem, most pont ráérek kipróbálni! – ragyogott fel az arca.
Kiterítette a földre takaróját és kivette az egybeillesztett, de üres, piszkosfehér kirakót a dobozból. Kipattintotta a keretből és darabjaira morzsolta. No, nem mintha fehér puzzlet akart volna kirakni, hanem, ahogy ő akarta megrajzolni, ahhoz nem kellett, hogy egyben legyen a kép. Hosszasan elmerengve nézett maga elé, és valami szép képet keresett a képzeletében.
-  Mi legyen rajta? Mondjuk egy hegyoldal, virágokkal… Nem, inkább folyó! Vagy az sem? Egy kert esetleg… Régi, elhagyatott. Dúsan benőtte már a sok rózsabokor, s szabadon nőnek a nemes kerti virágok, vegyesen a nefelejcsekkel és pipacsokkal. Ez az! – lelkesedett. – És lesz benne még egy kút! Mohos kövekkel, egyszerű márványpaddal az oldalán és kovácsoltvas kerékkel. Igen, ez jó lesz!
Hajnaltündér a halomban heverő kartondarabkák fölé hajolt és lehunyt szemmel igyekezett minél pontosabban maga elé idézni a képet. Majd két tenyerét a kirakós fölé tartva varázsigét kezdett énekelni, s először egy, majd egyre több darab színesedni kezdett.
Még csak tíz-tizenöt darabon jelent meg a minta, amikor egy kósza széllöket alábújt a takarónak és megtáncoltatta a szétszórt kirakóst. Az egyik, amelyiken egy elnyílott, de még így is szép sárga rózsa virított, leesett a fűbe. A tündérlány gyorsan felkapta, de ebben a pillanatban valami furcsa és ellenállhatatlan húzó erőt érzett az ujjaiban, hirtelen megszédült, látása elsötétült, csak kavargó szelet, illatokat érzett, hol meleget, hol hideget, míg a zúgás lassan csitulni kezdett, és azt érezte, hogy ül valahol, és békés csend van körülötte.
Kinyitotta a szemét. Éppen azzal a rózsabokorral szemközt ült, amelyiket a képzelete a kirakós darabkáira festett. Gyorsan felpattant, mert nyirkosnak érezte a selymes füvet maga alatt. Az első, amit észrevett, megnyugtató tény volt: a tarisznyája ott lógott a vállán, s benne volt minden, még a puzzle doboza is. Igaz, üresen. A második észrevétele azonban egyáltalán nem töltötte el békével a szívét; a rózsabokron kívül ugyanis, amit még meg tudott festeni a képzeletével, homályos semmi vette körül. A kép többi része hiába élt élénken a képzeletében, a valóságban – vagy ahol épp most volt, – nem létezett.
-  Ó, hogy az a… - kiáltott fel Hajnaltündér döbbenten. – Ez most komoly? Belezuhantam a saját képzeletembe? Vagy a kirakósomba? Vagy Isten tudja, hová… Ez szép lesz, kikerülni innen…
Töprengve járta körül azt a picike területet, amit képzelete már megalkotott.
-  Hogy fogom ide teremteni a többi részt? És azután mi lesz? Ha kiraktam, megszabadulok?
Gondolatai közé betette lábát a kétségbeesés. Fojtogatónak érezte a talpalatnyi kert körül nyújtózkodó szürke ködhomályt. Kísérletképpen felvett egy kavicsot a földről és belehajította a semmibe. A kő eltűnt az ijesztő csendbe és homályba.
-  Vajon hol ér földet? – ijedt meg Hajnalka. – Te jó ég, mi lesz így velem? Mi lesz a terveimmel, hogy bejárjam a Mesék Birodalmát? Itt rekedtem egy képben, amit még be is kell fejeznem… Ki fogja így leírni a meséket? Miért? Miért történt ez most velem? Lehet, hogy nem jó célt választottam?
Sírva roskadt le a rózsabokor tövébe. Ott zokogott keserűségében, könnytől áztatott arcát térdére hajtva, míg át nem ázott egy nagy foltban könnyű, kék selyemruhája. Ahogy egy hirtelen mozdulattal kendőért nyúlt tarisznyájába, hogy megtörölje az arcát, éles szúrást érzett karja finom bőrén. A tüske nyomán vér serkent és a földre cseppent. A tündérlány arca azonban felderült.
-  Akkor hát a valóságban vagyok! – sóhajtott fel. – Akárhogyan is lesz, először be kell fejeznem a képet, és aztán kiderül, hogyan tovább. Ha tovább kell kutatnom a meséket, akkor meg fogom találni az utat. Ha nem… akkor is lesz valahogy.
Azzal felállt, kicsit óvatosabban, hogy ne szurkálja össze magát, és elindult a semmi felé. Mint ahogyan az emberek erdejében, tenyerét az üresség felé tartva énekelni kezdett, és igyekezett minél élénkebben maga elé képzelni a megálmodott kert részleteit. A talpalatnyi tér tágulni kezdett léptei nyomán, itt is, ott is virágok, bokrok, fák nőttek, s már méhek döngését is hallani lehetett.
Ám ez a világalkotás lassan haladt és rettenetesen kimerítő volt. Az illatos kertben leszállt az este, és Hajnaltündér nyugovóra tért a rózsabokrok tövében.
Másnap folytatta a kimerítő munkát. Nagy erővel kellett figyelmét a képzelete képére szegezni, kutatni, mi illeszkedik legpontosabban a már meglévő valósághoz. Napról napra haladt, először körbe, a kép szélén, majd mikor visszatért a sárga rózsákhoz, elkezdett befelé is építkezni.
Kitartóan dolgozott, hiszen nagyon a végére akart járni, szorongatta a tudat, hogy mégiscsak egy furcsa, zárt kép az, amiben most épp létezik, és fűtötte a szabadság vágya. De azért gyakran fogta el a kétség, s olyankor nehezére esett folytatni a képteremtő munkát. Egyre mélyebben mardosta a gondolat, hogy jó célért indult-e útra. Szíve mélyén érezte a Birodalom tájainak hívását, de a hatalmas könyv a tarisznyájában súlyos teherként húzta a vállát.
-  Képes vagyok-e egyáltalán minden népet felkeresni és leírni a meséiket? Hiszen ahhoz egy élet is kevés… És mégis kinek kell elmesélnem? Miért is mesélek? Nem vagyok én mesemondó! Mit adhatok én ezekkel a mesékkel? És hova jutok velük?
Kínzó volt a magány is, ami ebben a mesebeli kertben körülölelte. Se Olívia, se Tengerkék nem érhetett el most hozzá, egyedül kellett megküzdenie minden kavargó gondolatával.
Hetek, talán hónapok teltek el, mire majdnem minden talpalatnyi semmit sikerült buja, virágzó élettel megtölteni. Hajnaltündér a hosszú, fárasztó munka után kimerülten rogyott le a kút melletti márványpadra.
-  És most? – azt érezte, semmi ereje sincs most felállni és megkeresni a visszautat.
A kútban magasan állt a víz, friss illatú, hűvös áradt belőle. Hajnalka belemártotta a kezét és megmosta az arcát. Jól esett. De ahogy újra a vízbe nyúlt, megpillantotta tenyerén a most már alig-fénnyel derengő feliratokat. Bizalom. Vágyakozás.
Lehunyta a szemét, és a Nagy Gondviselőre gondolt. Úgy érezte, soha nem bízott még benne ennyire. De nem csak azt érezte, hanem a lassan, szinte mozdulatlanságban kavargó szeleket, illatokat, hideget és meleget… Sötét felhőket, amelyektől kicsinek, szinte senkinek érezte magát, de eszébe jutott a bizalom, eszébe jutottak azok, akiket szeretett, és a sötét felhők semmivé lettek. Aztán elébe sodródtak a vágyai, tisztábban, élesebben, mint eddig valaha, a Birodalom hívása, és egy magányosan bolyongó alak képe a messzeségben.
-  Engem keres! Ő is keres engem! – kiáltott fel Hajnaltündér.

Az emberek erdejének ligetében ült, előtte a majdnem teljesen kirakott kép, és az utolsó darab, az, amelyiket egy pillanattal – vagy ki tudja, talán hónapokkal – ezelőtt vett fel a fűből. Elgondolkodva nézett a darabkára, majd annak az üres helyére.
-  Azt a történetet kell megírnom és elmesélnem, amit csak én ismerhetek. A sajátomat. Arról, hogy hogyan jártam be a Mesék Birodalmát.
Az utolsó darab kirakót óvatosan a helyére illesztette. Ujjaival finoman végigsimította a mesebeli kert érdes képét.
-  De előbb megkeresem Őt. Itt az ideje, hogy együtt menjünk tovább.

Vállára vette álmokból és képtelen fényekből szőtt tarisznyáját, egy pillantással elköszönt a mesebeli kert képétől és útnak eredt. A könyv súlya többé nem húzta a vállát.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint