Rosszkedv

forrás: Fortepan

   Lenának rossz kedve volt. Nem a bánatos rossz kedv, nem is a bosszankodós, hanem az az alattomos, fojtogatóan puha szürke. Mint a téli köd. Bármihez fogott, kedvetlenül hagyta félbe; alig várta, hogy vége legyen a napnak, majd csak elmúlik valahogy.

   Végül úgy döntött, hogy elindul. Tornacipőbe bújt, felkapott egy kardigánt, a kulcsát magához vette és leballagott az utcára. Egy pillanatnyi habozás után jobbra fordult, a park felé. A zöldben azonban sokan voltak, ezért hamarosan betért egy kis utcába, ami a kanális partjához vezetett. Még soha nem járt itt. 

   Alacsony, meszelt házak sorakoztak, öregek, porosak. Bezárt kalaposüzlet, megfakult, ódivatú kalapokkal a kirakatban. Egy lélek sem járt a környéken, bátran közel hajolt az üveghez, úgy leselkedett befelé. Az elhagyatott üzlet máskor kíváncsivá tette volna, most inkább csak felkavarta a belső szürkeséget. Lena gyorsan továbbállt.

   A kanális mellett sétálva egy kavicsot rugdosott maga előtt. Kezét zsebre vágva úgy érezte magát, mint egy kisfiú, aki hiába lógott el a suliból, most unatkozik. Végül felvette a követ és behajította a vízbe. A loccsanásra két sirály repült fel egy hordalékszigetről és vijjogva köröztek a házak felett. 

   Kopott kapualjban egy idős férfi állt, szebb napokat látott, valaha talán elegáns ruhákban, s egykedvűen szívta rossz cigarettáját. A keserű füst unottan szállt tovább. Lenának úgy tűnt, az ember az utcai látképhez tartozik, talán soha nem mozdul el onnan. 

   Ahogyan az ő rossz kedve sem akar kiúszni belőle. A borúsan verdeső gondolatokat igyekezett a felfelé szálló füsttel szabadon engedni. A sarki kávézóba szívesen beült volna egy tejeskávéra, de nem hozta magával a pénztárcáját. 

   A kanális a folyópartra vezette, a parton sétált tovább. Már nem zavarta annyira a tömeg. Andalgó turisták, rohanó, hátizsákos egyetemisták közt lépkedett. Az egyetemi könyvtár előtt megállt kicsit. Szerette ezt az épületet. A kőlépcsők úgy emelték a boltíves kaput az utca szintje fölé, mintha egy szentélybe lépne a látogató. A zöld üvegablakokat nemrég újították fel. Vajon milyen fényt vet odabent, ha rátűz a nap? Tényleg, Libert egyszer megígérte, hogy beviszi az olvasóterembe, körülnézni. Most is bent van? Vagy odaát, az egyetemen? Ha hazaér, ír neki.

   Onnan tudta, hogy elpárolgott belőle a köd, hogy kis híján hangosan felnevetett egy előtte elsétáló olasz galambpárocska turbékolásán. Elbúcsúzott az épülettől és könnyű léptekkel hazaballagott.