Mióta Tengerkék elköszönt a cirkusztól, hogy Farkassal a hegyek lábánál fekvő tóhoz költözzön, sok idő telt el. Gyermekeik lettek, és a madárlány több időt töltött emberbőrben, mint madártollakban. De ezt nem bánta.
Hajnaltündérnek a széllel vagy a felhőkkel üzent, gyors röptű madarakkal hosszú leveleket is küldött neki, melyek, akárhol is járt a világban, mindig megtalálták. A tündérlány tarka tintákat varázsolt magának a válaszlevelekhez. Időnként találkoztak is és együtt szárnyaltak a Mesék Birodalma hullámzó tájai fölött.
Egy alkalommal Hajnalka hírét vette, hogy egy kis faluban vándorszínészek adnak elő. A plakát színes volt, de nem túl harsogó, és az egyik jelenetet ábrázoló rajz megtetszett a tündérnek. Vett rá jegyet, és megüzente az előadás idejét Tengerkéknek.
A faluház padlásán berendezett színpadon tartották az előadást, a társulat mégis igazi színházzá avatta a teret a játékával. A cirkusz is eszükbe jutott, ahogy együtt szurkoltak a többieknek a nézőtérről.
Későn ért véget, de ők még nem akartak elköszönni egymástól. Hosszan sétálgattak a falu környékén, beszéltek régi dolgokról és mindarról, amit mással nem lehet megosztani. Egy holdfény-mosta rét szélén pillantották meg az elsőt. Fénylett, de nem úgy, mint egy lámpás vagy csillag, hanem csak tompán, derengve, mint a szentjánosbogarak. Először ők is arra gondoltak.
- Mégsem az lehet… - lépett közelebb Hajnalka a világító ponthoz. – Kéken fénylik.
- Te, ez egy virág!Akkora virágfej bújt meg a fűben, mint egy kisujjam körme. Hét szirma volt, kissé hegyes végű, a belseje egész apró, gombostűfejnyi, onnan jött mégis a halványkék derengés.
- Olyan, mint egy tengerszem, a sziklák között – szólt a tündér és megérintette a szirmokat. – A tapintása is olyan, mintha a tengerbe mártottam volna az ujjam.
- Tudom mi ez! – kiáltott fel a madárlány. – Tengervirág, nálunk, odahaza sokfelé nő.
- Különleges, én soha nem láttam még ilyet.
- Ritkán virágzik – magyarázta Tengerkék. – Éjfélkor nyílik, s mire hajnalodik, már leesnek a szirmai. Reggelre megérnek a magok, földbe hull, és hét hónap múlva virágzik majd a belőlük kikelt növény.
Hajnalkának nagyon tetszett a fénylő virág, de nem akarta leszakítani. Nem sokkal arrébb azonban többet is talált. Már későre járt, ezért itt elköszöntek egymástól, s Tengerkék hazarepült a családjához. A tündér viszont a közeli fákra akasztotta a függőágyát és megkérte a fán kukucskáló baglyot, hogy ébressze fel, mielőtt felkel a nap.
Úgy is lett, már éppen fakulásnak indult az éj feketéje, mikor a madár huhogva jó reggelt kívánt. Hajnalka kis keresgéléssel megtalálta a kialudt fényű virágfejeket. Már sok szirom lehullott, és mire a nap a dombok szélén megjelent, már száradtan kókadoztak a tengervirágok. Hajnaltündér csak erre várt. Óvatosan letördelt egy marokra való virágfejet, és egy pókselyem-kendőbe pergette belőle a magokat. Olyanok voltak, mint a mákszemek, csak sötétkékek.
Mikor ezzel megvolt, jól elrejtette a batyut és visszafeküdt a függőágyba, hogy végre kialudja magát. A kertről álmodott, amibe sikerült visszahoznia az életet, és egy sokkal tágasabb kertről, ami igazán az övé: az erdők és út menti mezők, padkaszegélyek füves foltjai. Most már ezeket akarta beültetni, kékellő tengervirágokkal.
Hajnaltündérnek a széllel vagy a felhőkkel üzent, gyors röptű madarakkal hosszú leveleket is küldött neki, melyek, akárhol is járt a világban, mindig megtalálták. A tündérlány tarka tintákat varázsolt magának a válaszlevelekhez. Időnként találkoztak is és együtt szárnyaltak a Mesék Birodalma hullámzó tájai fölött.
Egy alkalommal Hajnalka hírét vette, hogy egy kis faluban vándorszínészek adnak elő. A plakát színes volt, de nem túl harsogó, és az egyik jelenetet ábrázoló rajz megtetszett a tündérnek. Vett rá jegyet, és megüzente az előadás idejét Tengerkéknek.
A faluház padlásán berendezett színpadon tartották az előadást, a társulat mégis igazi színházzá avatta a teret a játékával. A cirkusz is eszükbe jutott, ahogy együtt szurkoltak a többieknek a nézőtérről.
Későn ért véget, de ők még nem akartak elköszönni egymástól. Hosszan sétálgattak a falu környékén, beszéltek régi dolgokról és mindarról, amit mással nem lehet megosztani. Egy holdfény-mosta rét szélén pillantották meg az elsőt. Fénylett, de nem úgy, mint egy lámpás vagy csillag, hanem csak tompán, derengve, mint a szentjánosbogarak. Először ők is arra gondoltak.
- Mégsem az lehet… - lépett közelebb Hajnalka a világító ponthoz. – Kéken fénylik.
- Te, ez egy virág!Akkora virágfej bújt meg a fűben, mint egy kisujjam körme. Hét szirma volt, kissé hegyes végű, a belseje egész apró, gombostűfejnyi, onnan jött mégis a halványkék derengés.
- Olyan, mint egy tengerszem, a sziklák között – szólt a tündér és megérintette a szirmokat. – A tapintása is olyan, mintha a tengerbe mártottam volna az ujjam.
- Tudom mi ez! – kiáltott fel a madárlány. – Tengervirág, nálunk, odahaza sokfelé nő.
- Különleges, én soha nem láttam még ilyet.
- Ritkán virágzik – magyarázta Tengerkék. – Éjfélkor nyílik, s mire hajnalodik, már leesnek a szirmai. Reggelre megérnek a magok, földbe hull, és hét hónap múlva virágzik majd a belőlük kikelt növény.
Hajnalkának nagyon tetszett a fénylő virág, de nem akarta leszakítani. Nem sokkal arrébb azonban többet is talált. Már későre járt, ezért itt elköszöntek egymástól, s Tengerkék hazarepült a családjához. A tündér viszont a közeli fákra akasztotta a függőágyát és megkérte a fán kukucskáló baglyot, hogy ébressze fel, mielőtt felkel a nap.
Úgy is lett, már éppen fakulásnak indult az éj feketéje, mikor a madár huhogva jó reggelt kívánt. Hajnalka kis keresgéléssel megtalálta a kialudt fényű virágfejeket. Már sok szirom lehullott, és mire a nap a dombok szélén megjelent, már száradtan kókadoztak a tengervirágok. Hajnaltündér csak erre várt. Óvatosan letördelt egy marokra való virágfejet, és egy pókselyem-kendőbe pergette belőle a magokat. Olyanok voltak, mint a mákszemek, csak sötétkékek.
Mikor ezzel megvolt, jól elrejtette a batyut és visszafeküdt a függőágyba, hogy végre kialudja magát. A kertről álmodott, amibe sikerült visszahoznia az életet, és egy sokkal tágasabb kertről, ami igazán az övé: az erdők és út menti mezők, padkaszegélyek füves foltjai. Most már ezeket akarta beültetni, kékellő tengervirágokkal.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése