Jégmadár

    Az égbolt komoran terült az erdő fölé. A madarak a fészkükre szálltak, a virágok becsukták szirmaikat, az erdőlakók menedék után néztek. Csak egy csillogó szemű rókakölyök lopakodott még a réten. Ő volt az egyetlen kölyök az alomból, akinek még nem sikerült pockot fognia. – Azért is elkapok egyet – morogta a foga között. – Ott szalad! A pocok iszkolt, a róka ugrott – és jól beverte az orrát a kemény földbe. – Vauuuu, ez nem igazság! Egy csepp gördült le az orrán. Csak nem vér? Odakapott, de nem lett piros a mancsa. Egyre több koppanást érzett a kobakján. Felsandított az égre. – Hűha! Ez nagyon fekete! Jó lesz elbújni valahová… A mennybolt rettentőt dördült, és a felhők kihasadtak. A kisróka rémülten futott a közeli tölgyfa alá, de a zápor oda is bevert. – Gyere a másik oldalamra, ott van egy odúm – hajolt le hozzá a tölgyfa. A kölyök nem sokat teketóriázott, bevackolta magát a gyökerek közé. Épp, hogy elfért a kicsike odúban. Már nem ázott, nem fázott, de a dörgések é

     A hangyák hallgattak rá. Azonnal letértek a világ kezdete óta kijelölt ösvényeikről és irányt váltottak, ha azon a gurgulázó nyelven beszélni kezdett hozzájuk. Homokszín nadrágja oldalzsebei kidagadtak a túléléshez nélkülözhetetlen holmiktól: a bicskától, ami állítólag a nagyapjáé volt a háborúban, a reggeliről csent párizsis kenyértől, egy bazári türkinit-skarabeusztól, két csigaháztól, egy mécses üres alutálkájától, egy nyerőkódos csokipapírtól, az apja búcsúlevelétől és a paprikaspraytől, amit az anyja dugott induláskor a hátizsákja oldalsó zsebébe. Legtöbbször a sátor mögötti cserjésben bóklászott, időnként megállt, a lehajló faágakra tette a kezét, úgy nézett rájuk, mintha mélyen átérezné minden csalódásukat. Néha beszélt is hozzájuk, vagy csak gyengéden megsimogatta őket. A körjátékoknál nem lehetett megfogni a kezét.      A tábortűznél soha nem ült mellénk, hanem a lángok táplálására összegyűjtött farakás tövébe kucorodott és egész este a füstöt bámulta, a cikázó tűzbogar