Az odú

   Az égbolt komoran terült az erdő fölé. A madarak a fészkükre szálltak, a virágok becsukták szirmaikat, az erdőlakók menedék után néztek. Csak egy csillogó szemű rókakölyök lopakodott még a réten. Ő volt az egyetlen kölyök az alomból, akinek még nem sikerült pockot fognia.

– Azért is elkapok egyet – morogta a foga között. – Ott szalad!

A pocok iszkolt, a róka ugrott – és jól beverte az orrát a kemény földbe.

– Vauuuu, ez nem igazság!

Egy csepp gördült le az orrán. Csak nem vér? Odakapott, de nem lett piros a mancsa. Egyre több koppanást érzett a kobakján. Felsandított az égre.

– Hűha! Ez nagyon fekete! Jó lesz elbújni valahová…

A mennybolt rettentőt dördült, és a felhők kihasadtak. A kisróka rémülten futott a közeli tölgyfa alá, de a zápor oda is bevert.

– Gyere a másik oldalamra, ott van egy odúm – hajolt le hozzá a tölgyfa.

A kölyök nem sokat teketóriázott, bevackolta magát a gyökerek közé. Épp, hogy elfért a kicsike odúban. Már nem ázott, nem fázott, de a dörgések és villámlások így is elértek hozzá.

– No, ne nyüszíts, kiskoma! – duruzsolt az öreg tölgy. – Ezer vihart láttam már itt, és még mindig itt állok. Nálam biztonságban vagy!

– De hiányzik az anyukám – pityergett a róka.

– Meséljek neked?

– Mesélj…

És a tölgy mesélni kezdett, mesélt egészen addig, amíg az ég kitombolta magát, és újra kisütött a nap. Az elárasztott járatokból előbújtak a pockok is, így a kisróka végre igazi zsákmánnyal tért haza.

Attól kezdve gyakran meglátogatta a tölgyet. Bevackolta magát az odúba, és órákig hallgatta a tölgy meséit. Teltek a hetek, a róka egyre ügyesebb vadász lett, egyre nagyobbá és erősebbé vált, és egy napon már nem fért be többé a tölgy gyökerei közé.

– Azért eljössz még? – kérdezte a fa.

A róka eljött, és most már ő is mesélt a hegyekről, völgyekről, amelyeket bejárt, az állatokról, akiket megismert. Aztán hallgatta a tölgy történeteit a sokszáz évvel ezelőtti időkről, a rétről, az erdőről…

Egy őszi napon újból vihar tört ki. A szél tépázta a lombokat, a madarak riadtan kapaszkodtak az ágakba. A róka már nem félt, mégis futott a tölgyfájához. A bundája rongyosra ázott, a farka csupa sár lett, mire kiért a rétre. A mező tágas volt, pusztaság, amerre a szem ellát.

A fa a földön feküdt, korhadt törzse megroppant, ágai szerteszéjjel szóródtak. A róka megkereste a szanaszét meredő gyökerek között az odút. Most újra elfért benne. Összekuporodott és ott várta meg a vihar végét. Csak akkor bújt elő, mikor a nap melegét érezte ázott bundáján. Körbejárta az öreg tölgyet.

– Azért eljövök még… – ígérte, és elszaladt az erdő felé.