Ugrás a fő tartalomra

Az odú

   Az égbolt komoran terült az erdő fölé. A madarak a fészkükre szálltak, a virágok becsukták szirmaikat, az erdőlakók menedék után néztek. Csak egy csillogó szemű rókakölyök lopakodott még a réten. Ő volt az egyetlen kölyök az alomból, akinek még nem sikerült pockot fognia.

– Azért is elkapok egyet – morogta a foga között. – Ott szalad!

A pocok iszkolt, a róka ugrott – és jól beverte az orrát a kemény földbe.

– Vauuuu, ez nem igazság!

Egy csepp gördült le az orrán. Csak nem vér? Odakapott, de nem lett piros a mancsa. Egyre több koppanást érzett a kobakján. Felsandított az égre.

– Hűha! Ez nagyon fekete! Jó lesz elbújni valahová…

A mennybolt rettentőt dördült, és a felhők kihasadtak. A kisróka rémülten futott a közeli tölgyfa alá, de a zápor oda is bevert.

– Gyere a másik oldalamra, ott van egy odúm – hajolt le hozzá a tölgyfa.

A kölyök nem sokat teketóriázott, bevackolta magát a gyökerek közé. Épp, hogy elfért a kicsike odúban. Már nem ázott, nem fázott, de a dörgések és villámlások így is elértek hozzá.

– No, ne nyüszíts, kiskoma! – duruzsolt az öreg tölgy. – Ezer vihart láttam már itt, és még mindig itt állok. Nálam biztonságban vagy!

– De hiányzik az anyukám – pityergett a róka.

– Meséljek neked?

– Mesélj…

És a tölgy mesélni kezdett, mesélt egészen addig, amíg az ég kitombolta magát, és újra kisütött a nap. Az elárasztott járatokból előbújtak a pockok is, így a kisróka végre igazi zsákmánnyal tért haza.

Attól kezdve gyakran meglátogatta a tölgyet. Bevackolta magát az odúba, és órákig hallgatta a tölgy meséit. Teltek a hetek, a róka egyre ügyesebb vadász lett, egyre nagyobbá és erősebbé vált, és egy napon már nem fért be többé a tölgy gyökerei közé.

– Azért eljössz még? – kérdezte a fa.

A róka eljött, és most már ő is mesélt a hegyekről, völgyekről, amelyeket bejárt, az állatokról, akiket megismert. Aztán hallgatta a tölgy történeteit a sokszáz évvel ezelőtti időkről, a rétről, az erdőről…

Egy őszi napon újból vihar tört ki. A szél tépázta a lombokat, a madarak riadtan kapaszkodtak az ágakba. A róka már nem félt, mégis futott a tölgyfájához. A bundája rongyosra ázott, a farka csupa sár lett, mire kiért a rétre. A mező tágas volt, pusztaság, amerre a szem ellát.

A fa a földön feküdt, korhadt törzse megroppant, ágai szerteszéjjel szóródtak. A róka megkereste a szanaszét meredő gyökerek között az odút. Most újra elfért benne. Összekuporodott és ott várta meg a vihar végét. Csak akkor bújt elő, mikor a nap melegét érezte ázott bundáján. Körbejárta az öreg tölgyet.

– Azért eljövök még… – ígérte, és elszaladt az erdő felé.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Most éppen Piktek és Mártírok

Nyolc kötet. Mindig tartok éppen valamelyikben valahol. Kívülről tudom mindegyiket. Összesen legalább huszonnégyszer olvastam el, vagyis mindegyik kötetet minimum háromszor, ha nem többször. Nincs olyan év, amelyikben legalább az egyiket végig ne olvasnám. Nem tudom eldönteni, melyik a kedvencem. Mi lenne ez a sorozat, ha nem Arthur Ransome klasszikusa, a Fecskék és Fruskák? Sokan csak az első kettőt ismerik (Fecskék és Fruskák, F. és F. a felfedezők, más fordításban a Fecskevölgy), de már összesen kilenc kötet megjelent magyarul. Nekünk 7 van meg kiadásban, itt lemaradtunk, aztán valaki megtalált egyet pdf-ben, az most kinyomtatva áll a polcon. Összesen 12 részes az eredeti sorozat, ebből a történet időrendi sorrendjében a következők jelentek meg magyarul: Néhány kiadásban a szerző rajzai és térképei szerepelnek. - Fecskék és Fruskák - Fecskék és Fruskák, a kincskeresők (Peter Duck) - Fecskék és Fruskák, a felfedezők - Téli szünidő - Galambposta - Nem akartunk t

A város másik végén

   Fáradt, őszi kedd volt és Lenának a város másik végébe kellett utaznia egy szakkönyvért, amit csak ott lehetett megkapni. A tompa, nyirkos idő, a fáradtság vagy az idegen helyek tették? Ki tudja... A lánynak minden esetre nem volt olyan jó hangulata, mint máskor, a sok átszállástól, tájékozódástól, városrészenként változó összetételű utasközönségtől zúgott a feje, s mivel nem reggelizett rendesen, az éhség sem kímélte. Ilyenkor persze nem lehet számítani a megérzésekre, ezért kétszer is eltévedt, bár nem nagyon, de ahhoz  épp eléggé, hogy nyomorult kedvvel érkezzen meg végül abba a sötét kis zugba, ami a kiadó könyvesboltja volt.     A rendeléssel szerencsére minden rendben ment, már kikészítve várta az izgalmas új könyve, még akciót is kapott rá. Fizetés után megkérdezte az eladót, hogy hol talál a közelben pékséget, ahol végre ehet valamit. Egy kicsit felfrissülve nekiindult, hogy megkeresse a hazafelé vivő busz megállóját.     Ahogy sietősen szedte a lábát a szűk, rövid kis