Ugrás a fő tartalomra

Skarabeusz

    A hangyák hallgattak rá. Azonnal letértek a világ kezdete óta kijelölt ösvényeikről és irányt váltottak, ha azon a gurgulázó nyelven beszélni kezdett hozzájuk. Homokszín nadrágja oldalzsebei kidagadtak a túléléshez nélkülözhetetlen holmiktól: a bicskától, ami állítólag a nagyapjáé volt a háborúban, a reggeliről csent párizsis kenyértől, egy bazári türkinit-skarabeusztól, két csigaháztól, egy mécses üres alutálkájától, egy nyerőkódos csokipapírtól, az apja búcsúlevelétől és a paprikaspraytől, amit az anyja dugott induláskor a hátizsákja oldalsó zsebébe. Legtöbbször a sátor mögötti cserjésben bóklászott, időnként megállt, a lehajló faágakra tette a kezét, úgy nézett rájuk, mintha mélyen átérezné minden csalódásukat. Néha beszélt is hozzájuk, vagy csak gyengéden megsimogatta őket. A körjátékoknál nem lehetett megfogni a kezét.

    A tábortűznél soha nem ült mellénk, hanem a lángok táplálására összegyűjtött farakás tövébe kucorodott és egész este a füstöt bámulta, a cikázó tűzbogarakat. A zászlólevonásnál megsúgta nekem a másnapi számháború eredményét. Igaza lett.

    Akkor egyeztem bele, hogy cserélek Mártival és én alszom Lúcia mellett, amikor rájöttem, hogy a pókok és szúnyogok is hallgatnak rá, nem csak a hangyák. A mi sarkunk volt az egyetlen bogármentes övezet a sátorban. A portyán is lemaradtam vele, hiába néztek rám furcsán a többiek. Rémesen bosszantottak az izzadó homlokom körül okvetlenkedő legyek és muslicák. Jobban, mint Lúcia esőfelhő-tekintete és a történetei a szellemekről, akik a ruhásszekrényében laktak. Egyet állítólag a hátizsákjában is magával hozott.

    Egyszer Nagyinál megettem egy tál lisztbogaras pogácsát. Azt hittem, lenmag. Azóta irtózom minden ízelt lábú szörnyetegtől, és az összes olyan helytől, ahol megjelenhetnek. Nem is emlékszem, hogyan vettek rá, hogy elmenjek egy sátortáborba. Ha Lúcia nincs ott, az én drága, furcsa, kormorán-szárnyú őrangyalom, biztosan meghaltam volna. Lúcia azt mesélte, hogy a kertjükben néha megkóstolja a hangyákat. Onnan tudja, melyik fáról jöttek, hogy az ízük épp olyan, mint a fa gyümölcse.

    Úgy tizenöt évvel később akadtam rá a youtube-csatornájára. Hatalmas követőtábora volt, rendszeresen járt előadni spirituális eseményekre, akkortájt adták ki az első könyvét. Egykor zsíros, vékony haja most ragyogó, göndör fürtökben omlott a vállára, szeméről eltűntek a felhők a csillogó kék smink alatt. Egy videójában az anyja öngyilkosságáról és a saját, közeli haláláról mesélt elragadtatott arccal. A karom olyan lett, mintha ezer vöröshangya csipkedte volna libabőrösre. Letiltottam a csatornáját.

    Egy nyolc év körüli kislány érkezik a rendelőmbe. Az apja aggódik érte, mert beszélget a macskájukkal. Macskául. Nem, az anyja már nem él. Velük. Nem él velük, krákog zavartan, a kislány csak néz maga elé. Egy pillanatra les csak fel rám, tekintetén esőfelhők ülnek. Nadrágja zsebében egy türkinit skarabeuszt morzsolgat.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Most éppen Piktek és Mártírok

Nyolc kötet. Mindig tartok éppen valamelyikben valahol. Kívülről tudom mindegyiket. Összesen legalább huszonnégyszer olvastam el, vagyis mindegyik kötetet minimum háromszor, ha nem többször. Nincs olyan év, amelyikben legalább az egyiket végig ne olvasnám. Nem tudom eldönteni, melyik a kedvencem. Mi lenne ez a sorozat, ha nem Arthur Ransome klasszikusa, a Fecskék és Fruskák? Sokan csak az első kettőt ismerik (Fecskék és Fruskák, F. és F. a felfedezők, más fordításban a Fecskevölgy), de már összesen kilenc kötet megjelent magyarul. Nekünk 7 van meg kiadásban, itt lemaradtunk, aztán valaki megtalált egyet pdf-ben, az most kinyomtatva áll a polcon. Összesen 12 részes az eredeti sorozat, ebből a történet időrendi sorrendjében a következők jelentek meg magyarul: Néhány kiadásban a szerző rajzai és térképei szerepelnek. - Fecskék és Fruskák - Fecskék és Fruskák, a kincskeresők (Peter Duck) - Fecskék és Fruskák, a felfedezők - Téli szünidő - Galambposta - Nem akartunk t

A város másik végén

   Fáradt, őszi kedd volt és Lenának a város másik végébe kellett utaznia egy szakkönyvért, amit csak ott lehetett megkapni. A tompa, nyirkos idő, a fáradtság vagy az idegen helyek tették? Ki tudja... A lánynak minden esetre nem volt olyan jó hangulata, mint máskor, a sok átszállástól, tájékozódástól, városrészenként változó összetételű utasközönségtől zúgott a feje, s mivel nem reggelizett rendesen, az éhség sem kímélte. Ilyenkor persze nem lehet számítani a megérzésekre, ezért kétszer is eltévedt, bár nem nagyon, de ahhoz  épp eléggé, hogy nyomorult kedvvel érkezzen meg végül abba a sötét kis zugba, ami a kiadó könyvesboltja volt.     A rendeléssel szerencsére minden rendben ment, már kikészítve várta az izgalmas új könyve, még akciót is kapott rá. Fizetés után megkérdezte az eladót, hogy hol talál a közelben pékséget, ahol végre ehet valamit. Egy kicsit felfrissülve nekiindult, hogy megkeresse a hazafelé vivő busz megállóját.     Ahogy sietősen szedte a lábát a szűk, rövid kis