Pályaudvar

   Lena elhatározta, hogy a hétvégén meglátogatja Nilot-t a városban. Összecsomagolt, vonatra szállt. Szeretett vonatozni. A közlekedési eszközök közül a vonatot szerette a legjobban. Olyan nagy és biztonságos, még akkor is, ha szélsebesen száguld a szántóföldek között, megnyugtató a zakatolás, zötyögés. Buszon vagy autóban néha rosszul tudott lenni, de vonatban soha. Szerette a hatalmas ablakokat is, meg azt, hogy amikor vonatra szállt, legalább egy fél órát utazott vele, ennyi időre pedig már érdemes berendezkedni. Levenni a meleg holmit, elővenni a könyvet, üveg vizet...

   Kiválasztott egy négyest a bal oldalon. Mindig erre az oldalra ült, valahogy jobban tetszett neki itt a táj, vagy ki tudja, miért. Haza felé a jobb oldalra. A város egy órányira volt az ő kisvárosuktól, nyugodtan elhelyezkedhetett. Letette magával szembe a feneketlen válltáskát, elővette belőle az új regényt, amit most fog csak elkezdeni. Most észlelte csak, hogy milyen meleg van. Letette a könyvet az ülésre, és nagy erőlködéssel lecibálta az ablakot. Kihajolt, jólesett a friss esti levegő. Látta, hogy a forgalmista most int a zöld palacsintával a masinisztának. A vonat nehézkes döccenéssel elindult. Lena leült és kezébe vette a könyvet. Egy ideig elmélyülten nézte a fedőlapot, rajta a képet, és megpróbálta elképzelni, mi lehet belül. Majd gyorsan átlapozta a belső lényegtelen lapokat és belekezdett. Időnként kilesett, hogy merre járnak, de már egyre sötétebb volt. A fantomállomás még ijesztőbbnek tetszett, mint egyébként. A kalauznak kedvesen átnyújtotta a jegyét, aztán a könyv lapjai közé csúsztatta. Jó lesz még jelzőnek, úgysem hozott mást. Meg aztán, mindig olyan izgalmasak a régebbi könyvekben hagyott kincsek. Egyszer így talált rá egy szerelmes levélre, amit a nagynénje kapott a könyv mellé...

   Hosszú volt az út, elfáradt már a szeme meg a feje is, eltette hát a könyvet és álmosan bámult ki az éjszakába. Lassanként kezdtek az elszóródó fények egyre sűrűbb foltokban megjelenni, távolban már látszott a város. Még egy állomás a külvárosban, és már ott is voltak. A városban mindig nagy volt a nyüzsgés, különösen így, este tájban. Már egész jó volt az idő, talán kicsit hűvös is, péntek este minden tele volt fiatalokkal, no meg turistákkal. Lena leszállt, utat keresett magának a kijárathoz a tömegen át.

   A parkolóban hirtelen megtorpant. Hiszen Nilot azt írta, hogy hétvégén a szülei bejönnek érte kocsival és elmennek vidékre látogatóba... Lelombozta a felismerés. Persze, eszébe juthatott volna korábban is. Hátrafordult, felnézett a nagy állomásépületre és nagy sóhajtással elindult visszafelé. 

   A színes, izgalmas tömeg bent most egyszerre idegennek, elutasítónak tűnt, nagyon egyedül érezte magát. Megkereste a nagy kijelzőket és leste, hátha indul vonat hazafelé. A tábla alján árválkodott a kiírás: 23:36-kor indul a következő... Most, hogy megvolt a biztonság, amibe kapaszkodhatott, más szemmel nézte a pályaudvart. Pár órára helyet kell találnia magának. Vize van, két tábla csokija meg a könyve... De azért mégiscsak olyan ijesztő hely ez!

   A jegypénztáraktól kicsit arrébb volt a fedett, hatalmas váróhelyiség. Keresett egy padot, oda letelepedett. Elővette a könyvet, de csak alibiből. Valójában izgatott volt, egy betűt sem fogott fel, apró darabonként csengtek a fülébe a körülötte ülők, állók, rohanók, idegeskedők félmondatai.

   - ... megváltozott volna a menetrend? Kijöttem 46-ra, aztán már rég elment. Most ülhetek itt egy órát!

   - ... drágám, elintéztem, minden rendben lesz! Hogy...? Persze, én is jövök! ... Én is szeretlek!

   - Úúúristen, annyira-de-annyira gáz volt. Úgy nézett, tutira, hogy belém van esve!

   Tíz óra körül kezdett éhes lenni. Megette az egyik csokit. A papírt elvitte a közeli szemetesig, a táskáját a padon hagyta. Csak pár lépésre, de kicsit rossz érzése volt miatta. Gyorsan visszaült. Lassan telt az idő. Már le is tette a könyvet, úgy figyelte a pályaudvar mozgalmas életét. Kezdte kiismerni, hogy ki tartozik ide: a két biztonsági őr, a kukásmellényes furcsa fickó, aki időről időre körbejárt seprűvel és nyeles lapáttal meg talán az a loncsos alak is, aki még megvárja, hogy kiürüljön a váró és keres egy eldugottabb padot magának... Egész kellemesen elnézelődött volna még egy darabig, de már egy ideje érezte, hogy ki kellene mennie mosdóba. Itt viszont fogalma sem volt, merre keresse... Először azt gondolta, kibírja valahogy, amíg nem indul a vonata, de rájött, hogy nem fog menni, úgyhogy nekiállt, hogy megkeresse. Hosszú időbe telt, míg keresztül-kasul végigjárta a pályaudvart, és mégsem bukkant rá.

   Kezdett az a furcsa érzése lenni, hogy ez alatt az itt töltött pár óra alatt, ahogy kicsit jobban megismerte a pályaudvart, olyan lett ez a hely, mintha menedéket, egy kissé barátságtalan otthont lelt volna magának egy időre. Aztán eszébe jutott, hogy egy hely attól lesz igazán otthonos, ha végre pisilhetne is benne, hiszen ezen a szinten az ember is úgy működik, mint a kutyák. Még majdnem háromnegyed óra volt a vonata indulásáig. 

   - ...23:36-kor indul a 10. vágányról.

   Már bent áll! Villámgyorsan összeszedte magát és felszállt. Nem szerette az új vonatokat, de most örült neki, hogy azzal utazik, hiszen ezen nem kellett megvárnia az indulást, ha már nem találta meg a pályaudvari mosdót.

   Megnyugodott szívvel ült le a szinte teljesen üres vonaton. Újra elővette a könyvet, hogy el ne aludjon hazafelé. Amikor kis rántással, csendes zúgással elindult a szerelvény, furcsa érzéssel nézett vissza a tornyosuló, patkó alakú pályaudvarra.