Ugrás a fő tartalomra

Olvasónapló: Arthur Ransome - Szárcsaklub


   Múlt szerdán az a kellemetlen meglepetés ért, hogy ahol eddig rögtön tudtam igazolványképet csináltatni hozott képből, most már ugyan készséges fiatalember nyomtatja a gép helyett, de egy órát várni kell, amíg elkészül... Mit kezd magával az ember egy bevásárlóközpont közepén, ha semmi kedve, energiája (és felesleges pénze) vásárolgatni? Mondjuk olvas. De ha nincs nála olvasnivaló? Na jó, egy jó könyv sose árt, a könyvesboltban még akár szívesen is lófrálok. Betértem hát a Libribe, természetesen az ifjúsági irodalom szekciónál kezdtem, (de csak azért, mert az közelebb volt nekem, mint a gyerekkönyvek) és körülbelül 5 perc alatt belebotlottam a kedvenc könyvsorozatom két olyan darabjába, amit eddig még nem láttam kiadva. Sokat nem gondolkodtam, megvettem mind a kettőt, kerestem egy padot és mohón nekiláttam az olvasásnak. Szerencsére a kép is elkészült és végül az időm is hasznosan telt, és ma végül be is fejeztem a regényt, úgyhogy alkotok róla egy kis véleményt.


   Aki ismeri a Fecskék és Fruskákat: a Szárcsaklub története Dickről és Dorotheáról, valamint meglepő módon a Szárcsaklub tagjairól szól, akikkel együtt keverednek kalandba, Norfolkban. Időben a Téli szünidő tele után, tavasszal zajlik, követi majd a Galambosta, a nyári aranyásással. 
   A Szárcsaklub jó kis vitorlázós regény, éppen ezért kicsit féltem is a karakterektől, mert pl. az itt szereplő ikerlányok stílusra meglehetősen hasonlóak a Blackett-lányokhoz, de a helyzetük más, ezért nem zavart a vadócságuk, álmodozó kislánynak meg úgyis ott volt Dorothea. Ami azonban bosszantott a könyvben, az nem az író hibája, hanem a két dolog közül egyik a lektoré, a másik a fordítóé. A kiadás minőségét rontotta a nem egy lemaradt betű, vagy figyelmetlen elírás (pl. névelírás). No jó, azért nem volt durván sok, csak éppen annyi, amennyi zavar olvasás közben. A fordításban pedig falra másztam a tájszólástól... A történetben a helyi szereplők egy része jellegzetes tájszólásban beszél, ami lehet, hogy az angol szövegben érdekes, de a magyar szövegben - szerintem - igénytelenre sikerült, és ezzel élvezhetetlenné tette a szöveget. Ha még valamilyen autentikus magyar tájszólást ültetett volna be helyette, azt is jobb olvasni, vagy csak egy-egy hang cseréjével, (pl. a helyett á,) jelezni, hogy ez most tájszólás; de engem az se zavart volna, ha egész egyszerűen úgy írja, mint a többit. A regény szempontjából nem döntő kérdés a tájszólás, az író egy-egy helyen megemlítette, és ennél több nem hiányzik. Legalábbis az angol tájnyelv ráerőszakolása a magyarra nekem nem... Pont. A negatív kritikát befejeztem.
   A cselekmény egy kicsit lassan indul be, de egy pontnál nekilendül és onnantól nagyon izgalmas, ráadásul meglepő csavarral zárul. Nem vagyok benne biztos, hogy ez lesz a kedvencem a sorozatból, de megérte megvenni és elolvasni, ez egyértlemű.

   Még egy: youtube-on felleltem részleteket egyes kötetek filmváltozataiból, de sajnálattal vettem tudomásul, hogy sehol nem bírom elérni egyik feldolgozást se, pedig kiváló angol gyakorlás lehetne, hiszen felirat nélkül is értem az összes sztorit... Van esetleg valakinek közelebbi infója a filmekről? (1962, BBC-féle hatrészes sorozat, majd egy film 1973-ban, Swallows and Amazons; 1984 Coot Club, The Big Six /Swallows and Amarons for ever!). Hálás köszönette fogadnám!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint