Hol kezdjem?
Talán kívülről...
Szóval elhatároztam, hogy az idei nyaralásról egy verseskötetet fogok emlékbe hazahozni. Mégpedig egy antikváriumból. Egy antikváriumból azonban lehetetlen csupán egy darab könyvvel távozni, így a Rilkém társa lett három régi képeslap és ez a regény is.
Pici volt, vékony, olcsó, ismerősen csengett a szerző neve és így kezdődött a hátán az ismertető:
"Tudod-e, mi vagyok? Felhő vagyok. Villám vagyok. Szivárvány vagyok. Gyönyörű szép kislány vagyok."
Nincs több kérdés, jön velem.
Így került hozzám és olvastam el Dino Buzzati: Egy szerelem története c. regényét.
Buzzatit onnan ismertem, hogy anno az osztályfőnököm olvasott fel nekünk néhány novellát a Hajtóvadászat öregekre c. könyvéből. A történetekre nem emlékszem, csak arra a furcsa érzésre, amit keltettek bennem. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi ez az érzés, de e regény kapcsán is előjött bennem. Nem rossz érzés különben, csupán egész picit kényelmetlen. Éppen annyira, hogy ne akarjak belesüppedni. Hogy mibe? Nem tudom. Talán az életembe...
Tehát, Egy szerelem története. Ennél banálisabb cím nem létezik. Pontosan ez az, ami miatt végig ott lebegett a szemem előtt a kérdés: valóban szerelem-e, amiről olvasok? Egyáltalán - meg lehet-e írni a szerelmet valamilyen módon? Vagy próbálkozni lehet csak?
Az első fejezet első oldalával egyből fejest ugrunk a mélyvízbe: Antonio telefonbeszélgetését olvassuk, amint éppen szokásához híven egy telefongörlt rendel magának Ermelina asszonynál. Antonio egy ötvenes, magányos, milánói díszlettervező. Nem túl szép és kicsit félszeg, talán ez magyarázza a jelenlegi életvitelét. Talán ez. Talán más.
Minden esetre ez az új lány (egy táncosnő, szinte még gyerek) felkorbácsolja az állóvizet. A férfi teljesen belé habarodik, habár ő maga is tudja, hogy ez teljességgel őrültség, a kitörő vihart nem tudja megfékezni.
Tulajdonképpen erről szól a regény: hogyan alakul ki ez a szerelem, és mi lesz a sorsa ennek a két embernek. A banális cím tökéletesen egybefoglalja a lényeget.
De ennyire még sem egyszerű.
Ugyanis eleve nem egy átlagos szerelemről, hanem egy nagyon is tabunak számító kapcsolatra épülő érzelmekről van szó. Buzzati egyik zsenialitása éppen ebben rejlik, hogy képes pengeélen táncolva írni prostitúcióról, testiségről, érzelmekről, értékekről, erkölcsökről, mindezt úgy, hogy a végeredmény nem nyálas, nem pornográf, nem moralizálás.
Ez részben azért működik, mert jók az arányok. Például egy ilyen témában nem lehet kikerülni a vulgaritást, ahol helye van, ott a nyelv durva, karcos rétegeit használja, de éppen ugyanannyira jelen van a költői nyelvezet is ott, ahol pedig arra van szükség. Semmi sem öncélú.
Másrészt azért lehet egyensúly, mert tulajdonképpen nem tesz mást a szerző, mint enged engem, olvasót, szinte egészen belebújni Antonio bőrébe, gondolataiba, érzéseibe. Az egész szerelem történetét kizárólag a férfi szemszögéből látjuk. Csak annyit tudunk meg a lányról, amennyit ő tud - és amennyit ő összekombinál (!). Ez nagyon fontos elem - Antonio gondolatai és érzései, ugyanis ezeken keresztül követhető nyomon, hogyan sodródik bele fokról fokra ebbe a szerelemnek nevezett őrületbe. (Ezeket a gondolatmeneteket - mit meneteket, áradatokat! - kifejezetten élveztem, mesterien írta meg a szerző.)
Ugyanitt azonban arra is lehetőség van, hogy rajtakapjuk magunkat - hiszen ki nem kombinált össze még szerelemtől szenvedve elképesztő sületlenségeket a plátói vagy valós kedvesről?
Mesterien vezet végig Buzzati e furcsa szenvedély lélekrajzán. Egyik pillanatban tökéletesen együtt tudtam érezni a férfival, másik pillanatban agyonütöttem volna. Csak azért nem, mert soha nem lehettem egész biztos benne, hogy nem igaz-e mégis, amit a lányról gondol? A bizonytalanság végig jelen van a regényben - soha senki sem lehet bizonyos afelől, mi is a valóság. Ez a nyomasztó kérdés húzza Antoniot a végső megoldás felé és az olvasót a történet végéhez.
Vajon milyen vége lehet egy ilyen szerelem történetének? Hova futhat ki? Van-e feloldás?
Nagyon bíztam a szerzőben, és megérte: a lezárás váratlan is, de valahol mégsem az. Van feloldás, de csak nekünk, olvasóknak jár a katarzis. És ez jól van így.
Az alapkérdés így is bennem maradt: vajon szerelem ez? És ha nem, akkor mi számít annak?
Sodróan tömény, őrjítő, simogató, fájdalmas, szenvedélyes - épp olyan, mint megszállottan szerelmesnek lenni. Mint megszállottan és viszonzatlanul szerelmesnek lenni. Akkor tehát mégis egy szerelem története?
Szerintem fogok még Buzzatit olvasni. Nem fél a tabutémáktól. És jól teszi, hogy nem fél.
 |
| Un Amore, 1965 (Vernuccio) |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése