- Nem hiszek Istenben - gondolja Bori, mikor ujját a szentelt vízbe mártja, hogy
keresztet vessen.
A föl, le, bal váll, jobb váll mozdulat megy magától, ahogyan
a jobb térd is kérdés nélkül hajlik, hogy egy pillanatra üdvözölje a kemény
márványt.
Bori beül a padba, bal hajó, harmadik sor. Ahogy kezét maga mellé ejti
a padra, valami szokatlant érez. A hosszú ülőpárna huzatja megváltozott.
Végigsimít rajta, ujjbegyei keresik az ismerős recéket, gyűrődéseket, az anyagba
szőtt rózsa kidomborodó mintáját, amin a kindertojásos kék műanyag motorral
ugratott vagy ezret egy karácsonyi nagymise alatt. Nem! Húsvéti volt, barkákkal
és tömjénfüsttel, éteri gregoriánnal és varázslatosan csengő latin szavakkal.
Most üres a templom, csak a két sekrestyés sürög, a krizantém helyéről
vitatkoznak a mellékoltárnál, azzal a jellegzetes, szinte kiabáló suttogással,
ahogy csak a süket idősek tudnak beszélgetni. Bori igyekszik máshová figyelni. A
főoltár felett függő képet nézi, Assisi Szent Klárával és Szent Ferenccel. A
férfi és a nő tekintete is az égbe réved, átszellemült arccal és
természetellenes testtartással merednek egy rózsaszín púderbe forgatott
bárányfelhőre.
- Mit látnak, amit én nem? Ki ez a két ember, aki az eget
bámulja, a túlfújt kék lufiban rekedt levegőt, ahelyett, hogy egymást néznék?
Olyan szép nő... Illetve lehetne, de sápadt és beteg az arca, és úgy
tartja magát, mint akit kerékbe törtek. Tényleg, ki is volt az, aki így lett
vértanú? Istenem, ki vállal be önként ilyen kínzást?
Egy idős asszony ült be a
szemközti padba. Érkezése és térdre borulása meteor-szerű becsapódás zajai után
egészen kísértetiesnek hatott sebesen mozgó ajka hangtalansága. Bori egy tized
rózsafüzért olvasott le róla, az ezután következő imádságokat már nem ismerte. A
velemi nyaraló jutott eszébe, a hátsó szoba éjjeli szekrényén álló fakó képeslap
a Lourdes-i Szűzanyáról. Kislányként azt hitte, álruhás hercegnő. Esetleg
tündér.
Úgy érezte magát, mint egy múzeumban, ahová a saját emlékeit gyűjtötték.
Formátlan kaleidoszkóp-foltok. A semmit vissza nem verő tükörcserepek idegenül
villogtak a barokk félhomályban.
Bori felállt és a kapuhoz sétált. Szembefordult
a főoltárral, az örökmécsessel és térdet hajtott.
Nem, mint ha számított volna.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése