Ugrás a fő tartalomra

Copfok

    A szorosan font két barna copf ostorként csapkodta az iskolatáska kemény fedelét, ahogy vágtatott hazafelé. A táska nagyobb volt nála, egy felnőtt három napi csomagja elfért volna benne. Talán még ő maga is, ha olyan kicsivé gubódzkodik, amilyennek érezte magát.    
    Pántos rózsaszín cipője dobbanásai minden lépéssel hangosabban harsogták, hogy "Miért késtél? Hol a tornazsákod? Mi az, hogy még van házid? Mit csinálsz te a napköziben? Na, ne nézz madárnak! Ezért etetlek téged? Meg ne lássalak többet a Zsuzskával! Ne merj négyesnél rosszabb jegyet hozni! Amíg én nevellek, azt teszed, amit én mondok. Ne feleselj, mert az utcán találod magad! Belőled se lesz semmi, mint az apádból."
    Zsuzskára gondolt és Zsuzska kedves, halk szavú anyukájára. Arra, amikor megsimogatta a fejét és azt kérdezte: "kapsz te enni rendesen?" Mamó büszke rá, hogy a kevés kis nyugdíjából milyen jól tartja, és sírva kiabál vele, amikor nem ízlik a főztje, olyankor meg kell enni, az utolsó falatig, mert Mamót nem szabad megbántani, a drága, jó Mamót, aki befogadta, aki neveli és szereti őt a részeges, léhűtő apja helyett. Mamó csak annyit kér, hogy tanuljon, tanuljon rendesen, nehogy ő is úgy végezze, nehogy szégyent hozzon szegény öregasszony fejére.
    Nem tudta, mi az a szégyen, és hogyan szállhat valaki fejére. Ő csak azt tudta, hogy a két copf nehéz és olyan szoros, hogy a nap végére minden hajhagymája sajog. Valami ilyesminek képzelte hát azt is, és semmiképpen sem akart Mamónak hasonló fájdalmat okozni.
    Megint későn engedték ki, mert a Misi és a Lackó összeverekedtek, és az egész osztály látta, csak ő nem, de senki sem választotta szét őket, bent kellett hát maradni, lehajtott fejjel hallgatni a szidást, aztán sietni haza, loholni lobogó copffal, kettesével szedni a lépcsőt, fel a negyedikre, minél kevesebbet késni, mert minden perc egy rántás a copfon, néhány újabb elhalt hajhagyma, szégyen Mamó öreg fejére.
    Agya sebesen járt, hogy fogja elmondani a Misit meg a Lackót, akik úgy összeverekedtek, hogy az egész osztály, és ő nem tehet, igazán semmiről, ott sem volt, de az ajtót eltorlaszoló Mamó láttán kereket oldottak az összegyűjtött szavak. Nem, mint ha számított volna.

kép: Sarah Mensinga


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint