Lena és Nilot a vonaton ültek, a városból hazafelé. Kicsit későn értek ki a pályaudvarra, éppen elcsípték a vonatot. Hely is alig volt eleinte. Aztán a külvárosi állomásnál sokan leszálltak, mert onnan indult egy fontos csatlakozás, és Lena villámgyorsan áttelepedett a másik oldali ablakhoz. Nilot sem bánta a költözködést, mert a bal oldalon eddig pont a szemébe sütött a nap. Itt viszont már kényelmesen berendezkedhettek a hosszú útra. A kis asztalra kitették Melanie néni kekszesdobozát meg a két nagy papírpohár tejeskávét. Lena elővett egy kis füzetet, egy tollat és firkált valamit, aztán odaadta Nilot-nak.
- Mit tudom én, nem ismerem - vonta meg a vállát válaszul Nilot.
- Miért, te sose szoktál ilyeneken gondolkodni?
- Nem túl gyakran...
- Én csomószor szórakozom ezzel, amikor utazom.
- Jó, amúgy van egy-kettő, akikkel rendszeresen együtt jövök be vagy haza. Van egy fickó, akinek háromszög alakú fekete táskája van. Ötletem sincs, mi lehet benne.
- Hangszer?
- Nem hiszem, annál laposabb.
- Izgalmasan hangzik...
- Adj egy papírt! Van még egy tollad? - nézett fel hirtelen Nilot.
- Van, de minek?
- Játsszunk!
- Mit?
- Szinkronírást.
- Jóóó! Miről?
Nilot nem válaszolt, gyorsan leírt egy koordinátát és megmutatta Lenának. Innentől úgy negyed óráig nem beszéltek, csak lázasan körmöltek, időnként nagyon diszkréten a szomszéd négyesben ülő férfi felé lesve. Mire végeztek, az utas leszállt, de jobb is, így legalább nyugodtan fel tudták olvasni egymásnak az írásaikat: egy életrajzi témájú cikket a New York Times számára Thomas Burton sikeres tőzsdeügynökről és egy novellát Tim-ről, akinek a nagyapja a búr-háborúban harcolt Angliáért.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése