Ugrás a fő tartalomra

A magok

Már napok óta rótta Hajnaltündér a Kőutat, s a zöld lombú fák, virágzó rétek kezdtek elmaradni mellőle, helyüket átvette az éles kavicsos sík vidék. Esténként jól jött a hímzett szegélyű szélköpeny a hideg ellen, ám napközben a tűző napsütésben, mikor a kövek milliószorosan visszatükrözték a fehéren vakító sugarak erejét, a tündérlány úgy érezte, mintha egy kemencében gyalogolna. Csupán kifogyhatatlan tündérkulacsának köszönhette, hogy még győzte erővel, de nagyon hiányzott már az oltalmazó árnyék a fák tövében.
Egyik reggel úgy érezte, hogy egy nappal sem bír ki többet ebben a forróságban. Ahogy tarisznyájába nyúlt a vízért, ujjai közé akadt a zörgős kis zacskó, a furcsa, vén piaci törpétől. Elővette és tenyerébe öntötte a tartalmát. Három, mandula alakú, sötétbarna, ráncos mag volt benne.
-  Ezek lennének a varázsmagok? – merengett. – Vajon milyen varázslatot tudnak? És mivel tudnám előhívni belőlük a csodát?
Hajnaltündér nem hiába tanult annyit, tudta jól, hogy a varázslatok titka a legegyszerűbb dolgokban rejtőzik. Kiválasztott egy magot, ujjával kis mélyedést kapart a kavicsos talajba, beletette, óvatosan betakarta, a kulacsából megöntözte és várni kezdett. Eltelt egy óra, s a mag felett a föld kissé domborodni kezdett, majd előbújt a zöld növény és lassan, nagyon lassan növekedni kezdett. Délben már térdig ért, és látszott rajta, hogy fa lesz belőle. Igen ám, de a gyötrő forróságot a gyenge kis növény nem bírta, és amilyen csodálatosan hamar kinőtt, olyan gyorsan kiszáradt és csak egy barna kóró maradt a helyén.
Hajnaltündér nagyon elszomorodott. Reménykedett, hogy az élő növény végre egy kis enyhülést hoz ezen a zord vidéken. Nagyon nagy akarat kellett hozzá, hogy a nap közepén összeszedje a holmiját, otthagyja a szerencsétlenül járt varázsfát és tovább induljon, de megtette.
Másnap reggel elültette a másik magot. Köpenyével óvta a túl erős fénytől, kulacsából pótolgatta a folyton elpárolgó nedvességet, de hiába. Talán egy-két órával később, mint az első, de ez a facsemete is elszáradt. A tündérlány fásultnak és keserűnek érezte magát, de már csak azért se akarta látni második kudarcának nyomát, és útnak eredt. Késő éjszakáig gyalogolt, ám a tájék egy cseppet se változott. Mintha egy helyben lépkedett volna.
Kimerült volt, ezért keresett egy nagyobb sziklát, a tövébe vackolta magát, evett egy kicsit, feje alá tette a tarisznyát és mélyen elaludt. Álmában eddigi útjának képei kavarogtak, a koboldok, a törpék, a szitakötők és az illatos mezei virágok… Reggel, amikor visszaemlékezett, hirtelen ráébredt, hogy az álomképek között egyáltalán nem találkozott az Emberrel. Ez meglepte, hiszen sokszor eszébe jutott az a találkozás, ha behunyta a szemét, most is fel tudta idézni a vándor arcvonásait, ha erősen fülelt, hallotta a hangját, és tenyerében érezte a kézfogását. De most, ahogyan eszébe jutott mindez, azt is észrevette, hogy az a nehéz, láthatatlan zsák, amit azóta cipel, valahogy könnyebb lett, szinte nem is érzi a súlyát.
-  Be kell járnom a Mesék Birodalmát. Hogy az ő útja merre vezet, azt nem tudom. Lehet, hogy még találkozunk, lehet, hogy már nem. De akkor is örülök, hogy megismertem. – Így elmélkedett magában, mialatt a szokásos hőség már az ő sziklája tövébe is elért.
-  Hogy a kénsárkány tüzébe is! – pattant fel indulatosan, ahogy megérezte szárnya végén a napsugár égető erejét – De ha nem jutok ki sürgősen ebből a kőpokolból, vagy nem lesz árnyék felettem, akkor eddig tartott az utam, és mit számít az, hogy kivel találkoznék még vagy kivel nem. Hol van az a varázsmag?
Sietett, de nem annyira, hogy kapkodott volna. Gondosan elültette az utolsó magot is, megöntözte, köpenyével oltalmazta, és különös módon most minden porcikájával hitt benne, hogy ez a fa ma megmarad. Ezért, vagy nem ezért? Ki tudja… A fa nőtt, növekedett, erősödött, s ugyan egy-két levele elszáradt, de a többi megmaradt és estére erős, magabiztos fa lett belőle. Hajnaltündér boldogan hajtotta álomra fejét a varázsfa tövében, pedig másnap tovább kellett menni.
Igen ám, de reggel, mikor kinyitotta a szemét, alig akarta elhinni, amit látott: az út mentén, mint valami sétányon, szép sorban apró varázsfacsemeték sarjadtak, mindkét irányban. Megkönnyebbülten és boldogan indult tovább. Még mindig forróak voltak a nappalok és hűvösek az éjszakák, de már tudta, hogy bírni fogja.
És nem is csalódott. A hőség napról napra enyhült, és egyik este egy kósza szellő nyirkos-nedves mocsárszagot hozott. Hajnaltündér tudta, hogy megérkezett a Kőút végéhez.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint