Az aranymadár V.

    Harmadik napon is ment a királyfi a lovakkal a legelőre. Hanem, mikor megszomjazott és inni akart a forrásból, a víz olyan bűzös volt, mintha csak mocsár lett volna. Nem is ivott belőle! Hanem erősen tűzött nap, már száradt ki a szomjúságtól. Elfelejtkezett az öregasszony intő szaváról és nagyot húzott a borostömlőből.

    De alig telt el egy perc, kettő, olyan álmosság fogta el, hogy a lábán nem bírt megállni. No, megértette egyből, hogy a kovács felesége bizony álomport kevert a borba, s most aztán nem tudja majd megőrizni a lovakat. 

    Hanem a mérges darázs, aki előző nap húst kapott, most jött vissza nagy zümmögve, hogy a királyfival ebédeljen. De hiába döngicsélt a feje körül, a legény nem vette elő a tarisznyáját, csak ült bólogatva egy fa alatt. Nosza, megharagudott erre a darázs és egy jó nagyot belé csípett. 

    Éppen időben! A fájdalomtól a legény felugrott, s hirtelen meglátta, hogy egy bozontos kiskutya hajtja be az erdőbe a lovait. Nem kellett neki több, ugrott utánuk, s nagy ostorcsattogtatással visszaterelte, a kutyát meg elzavarta. Akkor aztán megette az elemózsiát, a darázsnak is adott belőle és este hazavitte a lovakat. 

    A kovács meg a felesége igen elcsodálkoztak, sehogy sem értették, hogyan tudta megőrizni őket. Mit volt mit tenni, fel kellett kínálni a fizetséget: 

    –  Megszolgáltad a béred, most válassz akármit. Egy véka pénzt, éles kardot, mit adjak neked? 

    – Én, kedves gazdám, csak azt kérem, ami nem volt még, mikor jöttem, de most már van – felelte a királyfi. 

    A kovács és a felesége egymásra néztek és cinkos mosolyra húzódott a szájuk. 

    – Azt ugyan megkaphatja – mondta az asszony. 

    – A hetedik kancánk megellett, míg itt voltál. De olyan girhes, göthös csikót én még életemben nem láttam – kacagott a kovács. – Kint van a szemétdombon, vidd, ha akarod. És, hogy ne mondd, hogy nem fizettünk meg rendesen, adok neked egy kardot is. Olyan éles, hogy még a sziklát is kettéhasítod vele. 

    A fiú megköszönte a fizetséget és ment a csikóért. Hanem az tényleg majd’ a halálán volt már. Nem tudta mire vélni, mihez kezdjen egy ilyen jószággal. Nem is tudott lábra állni, úgy, ölben kellett kivinnie. A kovácsék csak kacagták az erőlködését. 

    Hanem mikor az erdőszélre értek, a csikó megszólalt, emberi hangon: 

    –  Most már letehetsz, királyfi, köszönöm, hogy elhoztál onnan.

    – Örömest, de mit adjak neked enni? Olyan gyenge vagy, mint a harmat! 

    – Csak fogj egy derék fát, rakj tüzet, s mikor leégett, hozd elém a parazsát. 

    Nem szólt a királyfi, csak megtette, amit a csikó kért. Mikor a parazsat odavitte, az mind felfalta, az utolsó szikráig, s láss csodát: megerősödött, a szőre kifényesedett. Olyan szép paripát a királyfi még az apja istállójában sem látott soha.

    – Tudom én, hogy az aranymadarat keresed – folytatta a csikó. – Tudd meg, én táltos vagyok, elviszlek téged a világ végére is. Nosza, ugorj a hátamra, először a szirti sashoz megyünk, ő talán többet tud nekünk mondani.

    A királyfi felült a táltos hátára. 

    – Hogyan menjünk, gazdám, úgy, mint a szél, vagy mint a gondolat? 

    – Mint a szél, kedves lovam! – felelte a királyfi és nekirugaszkodtak a széles levegőégnek.