Élt régen egy afrikai faluban egy idős asszony, Manaté volt a neve. Ha az emberek betegek lettek, vagy más bajukra kerestek gyógyírt, Manatéhoz fordultak, mert ő az ég minden ajándékát ismerte, amivel az embereken segíteni lehetett.
Felnyitotta Hiszu, a vakon született kisfiú szemét, életre keltette Nori béna lábát. Ha őt hívták a vajúdó asszonyhoz, gyermek és anya is egészségben megmaradt.
Nem csak az embereket, az állataikat is meg tudta gyógyítani. Kenőcsöt kevert a tevék gyulladt térdgumóira, gyógyfűvel derítette fel a bánatosan mekegő kecskét.
Hamar híre ment a környéken, hogy él errefelé egy boszorkányos asszony, aki jó szívvel segít minden bajon. Manatét egyre többen felkeresték, és egyre többször hívták olyan betegekhez, akik már nem tudtak lábra állni. Szívesen segített bárkin, de úgy érezte, nem győzi már erővel.
Egy napon, mikor lement a Nílus partjára, hogy kissé megpihenjen, hangot hallott.
– Mitől vagy olyan bánatos, Manaté?
– Ki szól hozzám? – kérdezte az asszony, mert nem látott senkit.
– Anuket vagyok, a Nílus istennője.
– Ó, hatalmas istennő! Szeretnék segíteni az embereken, de egyre kevesebb az erőm, hogy elmenjek hozzájuk.
– Ismerem jóságodat, Manaté, ezért megajándékozlak. Ha messzi földre indulsz, kiáltsd azt, hogy „Anuket, küldd el a szekered!”, és ott áll majd a házad előtt.
Manaté megköszönte az ajándékot és hazatért kunyhójába.
Már másnap hívták dobszóval a szomszéd faluba, ahol valakit súlyos baleset ért. Az asszony felkiáltott: „Anuket, küldd el a szekered!”. Abban a pillanatban, hogy kimondta, egy kis kordé gurult a háza elé, melybe két víziló volt befogva.
Aki csak meglátta, nevetett:
– Miféle szekér ez? Még gyalog is gyorsabban odaérsz!
Csak Manaté nem nevetett, mert tudta, hogy az istennő ajándéka. Fölült a kordéra. A vízilovak maguktól elindultak, még az irányt sem kellett mutatni. Fertály óra sem telt belé, már oda is értek. Az asszony sínbe tette a sérült lábat, gyógyteát főzött a betegnek, meghagyta, hogyan ápolják, és a szekérrel hamar hazaért.
Attól kezdve Anuket szekere vitte őt mindenhová. Élete végéig még sok beteg és szegény emberen segített. Mikor már nagyon öreg lett, azt kérte az emberektől, hogy mikor meghal, hívják a szekeret és tegyék fel rá.
És Anuket istennő utoljára is elküldte víziló-vontatta szekerét Manatéért, hogy azon vigye el a jóságos asszonyt a holtak birodalmába. Azóta mondják az emberek, ha egy pár szűk keréknyomot látnak a sivatag homokjában, közötte hatalmas lábnyomokkal:
– Nézzétek, erre ment a boszorkányszekér!
Felnyitotta Hiszu, a vakon született kisfiú szemét, életre keltette Nori béna lábát. Ha őt hívták a vajúdó asszonyhoz, gyermek és anya is egészségben megmaradt.
Nem csak az embereket, az állataikat is meg tudta gyógyítani. Kenőcsöt kevert a tevék gyulladt térdgumóira, gyógyfűvel derítette fel a bánatosan mekegő kecskét.
Hamar híre ment a környéken, hogy él errefelé egy boszorkányos asszony, aki jó szívvel segít minden bajon. Manatét egyre többen felkeresték, és egyre többször hívták olyan betegekhez, akik már nem tudtak lábra állni. Szívesen segített bárkin, de úgy érezte, nem győzi már erővel.
Egy napon, mikor lement a Nílus partjára, hogy kissé megpihenjen, hangot hallott.
– Mitől vagy olyan bánatos, Manaté?
– Ki szól hozzám? – kérdezte az asszony, mert nem látott senkit.
– Anuket vagyok, a Nílus istennője.
– Ó, hatalmas istennő! Szeretnék segíteni az embereken, de egyre kevesebb az erőm, hogy elmenjek hozzájuk.
– Ismerem jóságodat, Manaté, ezért megajándékozlak. Ha messzi földre indulsz, kiáltsd azt, hogy „Anuket, küldd el a szekered!”, és ott áll majd a házad előtt.
Manaté megköszönte az ajándékot és hazatért kunyhójába.
Már másnap hívták dobszóval a szomszéd faluba, ahol valakit súlyos baleset ért. Az asszony felkiáltott: „Anuket, küldd el a szekered!”. Abban a pillanatban, hogy kimondta, egy kis kordé gurult a háza elé, melybe két víziló volt befogva.
Aki csak meglátta, nevetett:
– Miféle szekér ez? Még gyalog is gyorsabban odaérsz!
Csak Manaté nem nevetett, mert tudta, hogy az istennő ajándéka. Fölült a kordéra. A vízilovak maguktól elindultak, még az irányt sem kellett mutatni. Fertály óra sem telt belé, már oda is értek. Az asszony sínbe tette a sérült lábat, gyógyteát főzött a betegnek, meghagyta, hogyan ápolják, és a szekérrel hamar hazaért.
Attól kezdve Anuket szekere vitte őt mindenhová. Élete végéig még sok beteg és szegény emberen segített. Mikor már nagyon öreg lett, azt kérte az emberektől, hogy mikor meghal, hívják a szekeret és tegyék fel rá.
És Anuket istennő utoljára is elküldte víziló-vontatta szekerét Manatéért, hogy azon vigye el a jóságos asszonyt a holtak birodalmába. Azóta mondják az emberek, ha egy pár szűk keréknyomot látnak a sivatag homokjában, közötte hatalmas lábnyomokkal:
– Nézzétek, erre ment a boszorkányszekér!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése