Az aranymadár VIII.

    Mikor leérkeztek, a leány azt mondta: 

    – Jól tetted, hogy eddig nem szóltál hozzám, mert akkor örökre ottragadtál volna a nap országában. De most már a földön vagyunk, itt beszélhetsz velem. 

    Örült a királyfi, mert nagyon tetszett neki a nap leánya. Elköszöntek a táltostól, kézen fogták egymást és elindultak hazafelé, az öreg királyhoz. 

    Ahogy mentek, mendegéltek, éppen abba a sűrű erdőbe értek, amelyben a királyfi bátyja betyárkodott. Egy fa alatt elvackolódtak éjszakára, ám a nap leányának arany ruhája úgy ragyogott a sötétségben, hogy a betyárok messziről észrevették a fényességet. Mikor meglátták őket, azt mondta az egyik: 

    – No, ez csuda nagy úr lehet, hogy színarany ruhát vesz az asszonyának! Gyertek, vegyük el, amijük van! 

    Hanem ekkor a középső fiú közelebb lépett hozzájuk és felismerte a testvérét. 

    – Ne bántsátok, ő az én öcsém! – kiáltott rájuk. 

    Akkor aztán odahívták őket a tábortűzhöz, a legkisebb királyfi pedig töviről hegyire elmesélte, hogy merre, s hogyan kereste az aranymadarat, és hogyan találkozott a nap leányával. A betyárok többet nem akarták bántani, mert látták, hogy bátor, s derék ember. 

    Másnap tovább kellett menniük, s estére éppen abba a gazdag, fényes városba értek, amelyben a legidősebb testvér lett a herceg. Egy udvarhölgy, mikor meglátta a szép leány arany ruháját, menten jelentette a hercegnének, aki szörnyű haragra lobbant. 

    – Hogy merészel valaki az én városomban szebb ruhában járni, mint én? Azonnal hozassátok elém! 

    Megfogták a nap leányát és a kicsi királyfit, és a szép hercegné elé vitették. Hanem épp ott volt a herceg is és megismerte a testvérét. 

    – Ne bántsd őket – kérte a feleségét. – Ő az én testvéröcsém, aki elment megkeresni apánknak az aranymadarat. 

    Akkor aztán megenyhült az asszony és asztalhoz ültette őket. A kicsi királyfi pedig minden elmesélt töviről-hegyire. 

    Másnap aztán kocsit, lovat adtak nekik, hogy ne gyalogoljanak hazáig. Estére oda is értek a király országába. Éppen időben, mert az öreg már fél lábbal a sírban volt nagy bánatától, hogy már a fiait is elvesztette. 

    Mikor azonban a legkisebb gyermekét meglátta, szökdécselni kezdett örömében, s megölelte, megcsókolta. Akkor a legény elmondta apjának, mint járt, s hogy járt, s végül odaadta az Arany Hársfa magját. A király még aznap elültette, s másnapra ki is sarjadt a zsenge aranyfa. 

    A kis királyfihoz és a nap leányához pedig papot hívattak és hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Az öreg király azt mondta a fiának: 

    – Gyermekem, te vagy, aki utána mentél az aranymadárnak, és haza is tértél hozzám. Neked adom a koronámat, uralkodj bölcsen az országon. 

    Attól kezdve a legkisebb királyfi lett a király, s nem felejtkezett el senki fiáról az országában.