Ugrás a fő tartalomra

Polenka koszorúja

    A víz fölé hajló fűzfák ágai közt van egy házikó. Nem láttad még? Persze, hogy nem, hiszen nem kőből épült. Nem is fából. A tóba hulló esőcseppek gyűrűzéseiből építette magának Polenka, a tó tündére. Hogy a vízi tündéreknek a tó mélyén van a háza? Hát mondtam én, hogy Polenka vízi tündér?
    Polenka egy egészen átlagos kis virágtündér, persze azért mégis csak több annál, hiszen különben miért bízták volna rá, hogy őrködjön a tó nyugalma felett? Ha akarod, elmesélem, hogyan történt.
    Mint tudod, a virágtündéreket könnyű felismerni, hiszen virágkoszorút viselnek. Tündérország kertjeiben és mezőin tengernyi színes virág nyílik, azokból fonják reggelente fejdíszeiket. A tündérek virágai sokkalta színesebbek és illatosabbak, mint amelyek nálunk nőnek. Pompás füzérek készülnek belőlünk.
    Polenkával sokat veszekedtek a szülei, mert folyton elhagyta a koszorúját, vagy, ha nem figyeltek rá, meg sem fonta, csak úgy, szabadon lobogó hajjal szökött el reggelente. Utálta a nehéz, illatos virágokat a feje körül és utálta, hogy nem bukfencezhet, hintázhat, kalandozhat az erdő mélyén nyugodtan, mert folyton ügyelnie kell a koszorújára. Tündérországban persze mindenki tudta, hogy virágtündér, így rendre megszólták, ha virágtalan hajkoronával mutatkozott, ezért szívesebben járt felfedezni hozzánk, az emberek földjére.
    Itt, a tó mellett játszott legszívesebben. Békaháton lovagolt, sirályokkal repkedett, a cukrászdából csent morzsákkal etette a kacsákat. A part gyepén látott először olyan virágokat, amelyek igazán tetszettek neki. A százszorszépekből, pitypangokból már szívesen font volna koszorút magának, ha nem félt volna, hogy repkedés közben a tóba ejti. Egyébként is tilos volt a tündéreknek az emberek virágait leszedni. Hogy miért? Azért, mert nálunk nem nőnek vissza egyből a virágfejek, mint Tündérországban, így ha mindenki minden nap koszorút fonna, csakhamar színes kertek nélkül maradnánk.
    Történt egyszer, hogy egyik barátját sírva találta az algától csúszós kövek között.
    – Mi történt Kvaki, miért vagy olyan bánatos?
    – Kvak-kvak… Sehol sem találom Brekit. Este kijött a partra szúnyogot vadászni, és nem jött haza. Már hajnal óta keresem…
    Polenka rögvest összehívta a sirályokat, kacsákat és a tóban ficánkoló népséget és kihirdette, hogy aki csak tud, eredjen az elveszett béka nyomát felkutatni. A pontyok bluggyogó jelzéseket adtak le a tó minden pontján, az angolnák körbesiklottak a partot támasztó kövek között, piócák kutatták át a sekélyest, békák, pókok, halak ezrei bolygatták fel az iszapot. Sirályok és szárcsák köröztek a part és az erdő fölött, víjogva riasztották a fecskéket, ők repkedték körül a falu környékét.
    Az első nyomot Zöldi, a kacsa találta meg. Csörgős csokoládés papír hullott a kövek közé. Még olvadt volt rajta a csokoládé, pedig a hajnali nap még nem melegíthette fel annyira. Polenka kicsi tornacipős lábnyomokat fedezett fel a környéken. A tettes a szürkületben véletlen beletrappolhatott egy pocsolyába, így a sétányon hagyott sáros lábnyomokat követve eljutottak a faluba. Ott a fecskék már várták őket a hírrel, hogy egy zöld zsalus ház tornácának sarkában, befőttes üvegben szomorkodó békát találtak.
    Sokáig tanakodtak, hogyan tudnák Brekit kiszabadítani, hiszen Polenka egyedül nem volt elég erős ahhoz, hogy az üveget kinyissa vagy összetörje, a madarak viszont nem mertek a ház közelébe merészkedni az ablakpárkányon szundikáló macska miatt. A virágtündér belopózott a kertbe, hogy tanácsot kérjen a veteményest dézsmáló meztelen csigáktól.
    – Cirmosnak egy gyengéje van… Ezt a titkot csak mi tudjuk! Meglestük egyszer… – titokzatoskodtak a csigák.
    – Jó, de mi az? Mondjátok már!
    – Egy nap a Juló néni kitette az ablakba hűlni a madártejet. Az unokájának főzte, annak folyton maszatos kis Petinek. Ám nem tudott kihűlni, csak a helye… Mi tudjuk, ki volt az!
    Polenka nem várta meg, míg a csigák kibökik, már tudta, mit kell tenniük. A sirályok vállalták, hogy a közeli cukrászdából elcsennek egy tálkányi madártejet. Cirmos azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól, mikor a vaníliasodó édes illatára ébredt. Nem törődött a hátsó tornácra bereppenő sirályokkal, sem a hangos csattanással, amíg volt egy nyalatnyi édesség is a tálban. Mire lustán ringva a tett helyszínére lépkedett, már csak a szétszóródott üvegszilánkokat találta.
    A tó állatai hálából egyszerű virágokból koszorút fontak Polenkának, a torkolatnál élő vén mocsári teknős varázslatától soha-el-nem-hervadót, így a tündérek sem szólhatták meg azért, mert emberek virágaiból készült fejéket viselt.
    Mikor felnőtt tündér lett, ide költözött a barátaihoz, s azóta is őrzi a tó lakóinak békességét.

    Még van egy kis időnk a vonatig. Ha van kedved, elsétálhatunk a cukrászdához, hogy megkóstoljuk azt a híres madártejet!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint