Az aranymadár VI.

    A táltos egy magas hegy sziklás peremére vitte. Nem messze egy sasfészektől megálltak. Azt mondta a királyfinak: 

    – Édes gazdám, vágj egy karéj húst a combomból, mert a szirti sas csak akkor segít neked, ha húst viszel neki. 

    – De én bizony nem bántalak, inkább adok a magaméból! – felelte a legény. 

    Kanyarított egy darab húst a combjából és odavitte a sasnak. Az bekebelezte, majd megkérdezte: 

    – Mi járatban vagy itt, ezen a kietlen vidéken? 

    – Én bizony az aranymadarat keresem, ami apám kertjében fészkelt. 

    – Azt bizony ne keresd, mert fent, a napban tanyázik! – vijjogott a sas. 

    – De én bizony akkor is elhozom, ha belépusztulok is. Mondd el, hogy jutok oda! 

    – No, ha nem sajnálod a fiatal életedet, hát én elmondhatom. Menj fel a nap udvarába és rejtőzz el. Látni fogsz egy aranykádat. Kijön majd egy szolgáló, megtölti arany vízzel, hogy a nap leánya megfürödhessen benne. Mikor megtöltötte, elmegy majd, hogy szóljon az úrnőjének. Akkor szaladj oda, s merülj meg a vízben. Ha kijön a leány, s kérdezi ki vagy, mi vagy, ne felelj neki, csak ülj fel a lovadra és repüljetek el az Arany Hárshoz, azon találjátok a madarat. Hogy veled megy-e vagy sem, azt már az ő dolga. – Azzal a sas szárnyra kapott és elrepült. 

    A királyfi visszaült a táltos hátára és felrepültek a nap udvarába. Igen nagy volt a forróság, majd porrá égett a legény, de elrejtőzött egy hordó mögé és várta, mi lesz. Úgy volt minden, ahogy a sas mondta. Ott volt az aranykád, s kijött a szolgáló, hogy megtöltse aranyvízzel. Amint bement a házba, a királyfi levetkőzött és belemerült a vízbe. Forró volt, mégsem égette. Hanem, amint kiszállt belőle, hétszerte szebb és erősebb lett, mint annak előtte. 

    Éppen a kardját kötötte már az oldalára, mikor kilépett az udvarra a nap leánya. Olyan gyönyörűséges volt, hogy a királyfi azt hitte, a szeme káprázik. Hát még, amikor elmosolyodott, s odalépett hozzá: 

    – Ki vagy te szép legény, s mi járatban vagy itt, hol földi nem járhat? – kérdezte. 

    A királyfit úgy megigézte, már éppen szólásra nyitotta volna az ajkát, mikor a táltos megragadta s kireppent vele az udvarról. 

    – Nem emlékszel, mit mondott a szirti sas? Nem beszélhetsz a nap lányával, mert bizony itt ragadunk örökre! – dorgálta meg a legényt. – No, ülj fel a hátamra, megkeressük azt a madarat!