Ugrás a fő tartalomra

Az aranymadár VI.

    A táltos egy magas hegy sziklás peremére vitte. Nem messze egy sasfészektől megálltak. Azt mondta a királyfinak: 
    – Édes gazdám, vágj egy karéj húst a combomból, mert a szirti sas csak akkor segít neked, ha húst viszel neki. 
    – De én bizony nem bántalak, inkább adok a magaméból! – felelte a legény. 
    Kanyarított egy darab húst a combjából és odavitte a sasnak. Az bekebelezte, majd megkérdezte: 
    – Mi járatban vagy itt, ezen a kietlen vidéken? 
    – Én bizony az aranymadarat keresem, ami apám kertjében fészkelt. 
    – Azt bizony ne keresd, mert fent, a napban tanyázik! – vijjogott a sas. 
    – De én bizony akkor is elhozom, ha belépusztulok is. Mondd el, hogy jutok oda! 
    – No, ha nem sajnálod a fiatal életedet, hát én elmondhatom. Menj fel a nap udvarába és rejtőzz el. Látni fogsz egy aranykádat. Kijön majd egy szolgáló, megtölti arany vízzel, hogy a nap leánya megfürödhessen benne. Mikor megtöltötte, elmegy majd, hogy szóljon az úrnőjének. Akkor szaladj oda, s merülj meg a vízben. Ha kijön a leány, s kérdezi ki vagy, mi vagy, ne felelj neki, csak ülj fel a lovadra és repüljetek el az Arany Hárshoz, azon találjátok a madarat. Hogy veled megy-e vagy sem, azt már az ő dolga. – Azzal a sas szárnyra kapott és elrepült. 
    A királyfi visszaült a táltos hátára és felrepültek a nap udvarába. Igen nagy volt a forróság, majd porrá égett a legény, de elrejtőzött egy hordó mögé és várta, mi lesz. Úgy volt minden, ahogy a sas mondta. Ott volt az aranykád, s kijött a szolgáló, hogy megtöltse aranyvízzel. Amint bement a házba, a királyfi levetkőzött és belemerült a vízbe. Forró volt, mégsem égette. Hanem, amint kiszállt belőle, hétszerte szebb és erősebb lett, mint annak előtte. 
    Éppen a kardját kötötte már az oldalára, mikor kilépett az udvarra a nap leánya. Olyan gyönyörűséges volt, hogy a királyfi azt hitte, a szeme káprázik. Hát még, amikor elmosolyodott, s odalépett hozzá: 
    – Ki vagy te szép legény, s mi járatban vagy itt, hol földi nem járhat? – kérdezte. 
    A királyfit úgy megigézte, már éppen szólásra nyitotta volna az ajkát, mikor a táltos megragadta s kireppent vele az udvarról. 
    – Nem emlékszel, mit mondott a szirti sas? Nem beszélhetsz a nap lányával, mert bizony itt ragadunk örökre! – dorgálta meg a legényt. – No, ülj fel a hátamra, megkeressük azt a madarat!


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint