Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Hatalmas, gazdag országon uralkodott, legbüszkébb mégis palotája kertjére volt. Szebbnél szebb, messzi földről hozott virágok nyíltak benne, ezer ízű gyümölcsöt hozó fák és mézédes szőlőtőkék kínálták termésüket.
Egy nap a hársfa terebélyes lombkoronájában fészket fedezett fel a kertész. Akkorát, mint egy kocsikerék, de olyan puhán bélelve, mint a királyasszony dunnája. Jelentette a királynak, s kérdezte, leverje-e.
– Hagyjad csak, fiam, hadd lássuk meg, miféle madár rakta!
Ám hiába lesték árgus szemekkel a hársfát éjjel-nappal, egy teremtett lelket nem láttak körülötte.
Hanem egy reggel a kertész megint arra járt, gondolja, felmászik a fára, s megnézi, van-e a fészekben valami. Úgy is tett, kapaszkodott fel, s uramfia, mit lát benne? Egy napnál is fényesebben aranyló tojást. Jelentette a királynak, aki azt mondta: várjanak még.
A tojásból másnapra kibújt a fióka, harmadnapra szikrázó aranytollú madár lett belőle, s elrepült. Többé színét sem látták.
Hiába tudakozódott a király mindenfelé, hogy ismernek-e, láttak-e egy ilyen, s ilyen aranymadarat, a világ legtávolibb szegletéből is hír nélkül tértek haza a követei.
A király napról napra bánatosabb lett, úgy lógott a bajsza kétfelől, akár a tehén farka. Hanem volt neki három legény fia, akik látva apjuk hervadozását, összetanakodtak, s elé álltak.
– Édesapánk, tudjuk mi nyomja a szíved. Adj nekünk lovat, kardot, s elmegyünk, megkeressük neked azt a madarat, ha a másvilágon rejtőzik is!
– Jaj, édes gyermekeim, ne hagyjatok itt engem ti is!
De a fiúk addig erősködtek, hogy amúgy is ideje van már a szerencsepróbálásnak, hogy végül adott nekik lovat, kardot, zsák aranyat, s útnak eresztette őket.
Hanem a legkisebb királyfi, kora hajnalban, mikor a bátyjai még a lóbőrt húzták, felkúszott a fészekbe, s onnan egy tollpihét és egy darabka arany tojáshéjat a zsebébe tett.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése