Amint az országba ért, rögtön felismerték a ruhájáról, hogy nem odavalósi és ki akarták toloncolni. Ám a királyfi egyre csak azt hajtogatta, hogy a Veres királynak hozott üzenetet a fiától. Erre megfogták és a király elé hurcolták.
– Felséges király, ez az ember azt mondja, a kend fiától hozott üzenetet.
– Hát akkor küldjétek csak ide – mondta a Veres király, s a legényhez fordult. – Mit üzen a fiam? A királyfi ekkor elővette a veres pikkelyt és odaadta a királynak.
– Három nap járóföldre egy tónál találkoztam vele. Veres halként éli az életét, és azért adta ezt a halpénzt, hogy lássák: a barátja vagyok.
– Köszönöm, hogy hírt hoztál róla! Adok egy pecsétes írást, mostantól szabadon járhatsz az országomban.
A legény addig járt-kelt, kérdezősködött, míg meglelte a második öregasszonyt. Szállást kért nála éjszakára és vacsora után előadta a kérdését.
– Ilyen csuda madárról bizony én még nem hallottam! – felelte az asszony. – De a Fehér király országában lakik a legidősebb nénék, ő biztosan hallott róla. De jól vigyázz, mert a Fehér király fiát egyszer egy idegen rabolta el, azóta bitófára húzatja azt a vándort, aki arra téved.
A királyfi reggel felnyergelte a lovát, keze ügyébe vette a fehér szőrpamacsot és elindult Fehér ország felé. Jól mondta az öregasszony, mikor a határon meglátták, már szaladtak felé vasvillákkal. Hanem ő lengette a fehér nyúlszőrt és hangosan kiabálta:
– Ne bántsanak, jó emberek! A Fehér királynak hozok üzenetet a fiától!
Szorosan körülfogták, de nem bántották, csak elkísérték a palotáig. Ott aztán jelentették a királynak, hogy egy ember van itt, beszélni akar vele.
– Állítsátok elém, halljuk, mit akar!
– Felséges Fehér király, a fiától hozok üzenetet – mondta erre a királyfi. – Két nap járóföldnyire innen találkoztam vele. Egy mezőn él, fehér nyúlként. Ő adta ezt a szőrpamacsot a jobb füle tövétől, hogy lássák: a barátja vagyok.
– Köszönöm, hogy hírt hoztál a gyermekemről! – ujjongott fel a király. – Kapsz tőlem egy pecsétes írást, ettől kezdve senki sem bánthat téged az országunkban!
A királyfi eltette az írást és elment megkeresni a harmadik nővért. Az az asszony annyira öreg volt, hogy már moha nőtt a hátán, de azért kedvesen fogadta a vándort. Mikor megtudta, mi járatban van, felcsillant a szeme és azt mondta:
– Jó helyre jöttél, fiam, mert én bizony tudok arról a madárról. De nagy fába vágod a fejszédet, ha meg akarod szerezni!
– Mondja csak, öreganyám, nem félek én semmitől!
– No, ha nem félsz, menj el a hegy alá, ott lakik a sánta kovács. De a lovadat hagyd itt, mert ezzel úgysem mész messzire. Kérj szolgálatot a kovácstól. Három napig kell majd megőrizned a lovait. Nem nagy mesterség, csak arra ügyelj, hogy ne igyál a borból, amit a kovács felesége ad neked, csak a patak vizéből. A harmadik napon akármit kérhetsz, de te ne kérj kincset, fegyvert, hanem kérd azt, ami nem volt még, amikor jöttél. Az aztán segíteni fog megkeresni neked az aranymadarat! Járj szerencsével!
– Köszönöm, öreganyám!
A legény nekiindult és estére oda is ért a kovácshoz. Mondta, hogy szolgálatot keres.
– No, éppen jókor – felelte a kovács. – Úgysincs, aki a lovaimat megőrizze. Három nap nálam az esztendő. Ha mind egy szálig hazahozod őket, akkor nagy fizetséget kapsz. Aludd ki magad, holnap feltarisznyálunk.
Másnap reggel előállt a hat ló, a kovács felesége pedig nagy batyu élelmet akasztott a királyfi vállára. Elindult a legény, terelte a lovakat a legelő felé.
Első nap nem volt semmi gond, ügyelt az öregasszony szavára. Jót evett a batyuból, majd ivott rá a friss vizű forrásból. Estére mind egy szálig hazavitte a lovakat. A sánta kovács, meg a felesége csudálkoztak ugyan, de egy szót sem szóltak.
Második nap megint vitte ki a lovakat. Délben leült, elővette a kenyeret, szalonnát, mikor egy mérges darázs repült a húsra. El akarta hessegetni, de meglátta, hogy kóvályog szegény az éhségtől, ezért egy kis darabot csak lecsípett neki. Ebéd után jót ivott a forrásvízből, és este hazavitte mind a hat lovat. Mikor aludni ment, a kovács felesége azt mondta az urának:
– Ni, a borostömlő színültig tele van. Egy kortyot sem ivott belőle. Nosza, szórd bele ezt a port a forrás vizébe, holnap nem fogja a vizet kívánni!
– Felséges király, ez az ember azt mondja, a kend fiától hozott üzenetet.
– Hát akkor küldjétek csak ide – mondta a Veres király, s a legényhez fordult. – Mit üzen a fiam? A királyfi ekkor elővette a veres pikkelyt és odaadta a királynak.
– Három nap járóföldre egy tónál találkoztam vele. Veres halként éli az életét, és azért adta ezt a halpénzt, hogy lássák: a barátja vagyok.
– Köszönöm, hogy hírt hoztál róla! Adok egy pecsétes írást, mostantól szabadon járhatsz az országomban.
A legény addig járt-kelt, kérdezősködött, míg meglelte a második öregasszonyt. Szállást kért nála éjszakára és vacsora után előadta a kérdését.
– Ilyen csuda madárról bizony én még nem hallottam! – felelte az asszony. – De a Fehér király országában lakik a legidősebb nénék, ő biztosan hallott róla. De jól vigyázz, mert a Fehér király fiát egyszer egy idegen rabolta el, azóta bitófára húzatja azt a vándort, aki arra téved.
A királyfi reggel felnyergelte a lovát, keze ügyébe vette a fehér szőrpamacsot és elindult Fehér ország felé. Jól mondta az öregasszony, mikor a határon meglátták, már szaladtak felé vasvillákkal. Hanem ő lengette a fehér nyúlszőrt és hangosan kiabálta:
– Ne bántsanak, jó emberek! A Fehér királynak hozok üzenetet a fiától!
Szorosan körülfogták, de nem bántották, csak elkísérték a palotáig. Ott aztán jelentették a királynak, hogy egy ember van itt, beszélni akar vele.
– Állítsátok elém, halljuk, mit akar!
– Felséges Fehér király, a fiától hozok üzenetet – mondta erre a királyfi. – Két nap járóföldnyire innen találkoztam vele. Egy mezőn él, fehér nyúlként. Ő adta ezt a szőrpamacsot a jobb füle tövétől, hogy lássák: a barátja vagyok.
– Köszönöm, hogy hírt hoztál a gyermekemről! – ujjongott fel a király. – Kapsz tőlem egy pecsétes írást, ettől kezdve senki sem bánthat téged az országunkban!
A királyfi eltette az írást és elment megkeresni a harmadik nővért. Az az asszony annyira öreg volt, hogy már moha nőtt a hátán, de azért kedvesen fogadta a vándort. Mikor megtudta, mi járatban van, felcsillant a szeme és azt mondta:
– Jó helyre jöttél, fiam, mert én bizony tudok arról a madárról. De nagy fába vágod a fejszédet, ha meg akarod szerezni!
– Mondja csak, öreganyám, nem félek én semmitől!
– No, ha nem félsz, menj el a hegy alá, ott lakik a sánta kovács. De a lovadat hagyd itt, mert ezzel úgysem mész messzire. Kérj szolgálatot a kovácstól. Három napig kell majd megőrizned a lovait. Nem nagy mesterség, csak arra ügyelj, hogy ne igyál a borból, amit a kovács felesége ad neked, csak a patak vizéből. A harmadik napon akármit kérhetsz, de te ne kérj kincset, fegyvert, hanem kérd azt, ami nem volt még, amikor jöttél. Az aztán segíteni fog megkeresni neked az aranymadarat! Járj szerencsével!
– Köszönöm, öreganyám!
A legény nekiindult és estére oda is ért a kovácshoz. Mondta, hogy szolgálatot keres.
– No, éppen jókor – felelte a kovács. – Úgysincs, aki a lovaimat megőrizze. Három nap nálam az esztendő. Ha mind egy szálig hazahozod őket, akkor nagy fizetséget kapsz. Aludd ki magad, holnap feltarisznyálunk.
Másnap reggel előállt a hat ló, a kovács felesége pedig nagy batyu élelmet akasztott a királyfi vállára. Elindult a legény, terelte a lovakat a legelő felé.
Első nap nem volt semmi gond, ügyelt az öregasszony szavára. Jót evett a batyuból, majd ivott rá a friss vizű forrásból. Estére mind egy szálig hazavitte a lovakat. A sánta kovács, meg a felesége csudálkoztak ugyan, de egy szót sem szóltak.
Második nap megint vitte ki a lovakat. Délben leült, elővette a kenyeret, szalonnát, mikor egy mérges darázs repült a húsra. El akarta hessegetni, de meglátta, hogy kóvályog szegény az éhségtől, ezért egy kis darabot csak lecsípett neki. Ebéd után jót ivott a forrásvízből, és este hazavitte mind a hat lovat. Mikor aludni ment, a kovács felesége azt mondta az urának:
– Ni, a borostömlő színültig tele van. Egy kortyot sem ivott belőle. Nosza, szórd bele ezt a port a forrás vizébe, holnap nem fogja a vizet kívánni!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése