Özvegy Stempfald Aladárné, született Mednyánszki Olga az előszobában a fogasra akasztotta kerek kis kalapját, fonott pántos körömcipőjét komfortpapucsra cserélte és kulcsra zárta a bejárati ajtót. A nehéz cekkert szuszogva vitte át a konyhába.
Miután mindennek talált helyet a kamrában és a hűtőszekrényben, rózsás szappannal alaposan kezet mosott, majd főzött egy kávét, és a pénztárcába gyűrt blokkokról gondosan bemásolta a végösszegeket mustár színű noteszébe.
Olgika, – mert valójában a postástól kezdve a templomgondnokon át a boltos Marika unokájáig mindenki csak így szólította, – ezután fogta a sárga, műanyag locsolókannát, hogy megöntözze a virágokat. „Igaza van Ilinek, sokkal könnyebb ezzel locsolni” gondolta, „okosan kitalálták, hogy ilyen vékony nyaka legyen. Csak hát műanyag. Ez is. Ladónak nem tetszene.” Mikor végzett, vízzel megtöltve tette vissza az előszobába, a régi bádogkanna mellé.
Ekkor vette észre a tő levendulát, fehér cserépben, amit a komódon felejtett. Tegnap szellős-száraz nyári délután volt, nem az a rettentő kánikula, hanem olyan sétára hívogató, mint a régi időkben. A hegyen járt egyet, nézegette a gondosan ápolt kerteket. A rátarti kőkerítések mellett megszaporázta a lépteit. Azokon nem hatolt át a nyíló levendula fűszeres illata. A vakolt falakról az aszfalton koppanó cipősarkak hangja verődött vissza, s elnyomta az Olgika gondolataiban visszhangzó macskaköves botladozást. „Le kellene utazni Tihanyba.”
Most a virágos kirakata is levendulától kéklett. Ladó innen hozta a szál rózsát minden csütörtökön. A virágkötő még megismerte őt, a legszebben virágzó tövet adta neki.
Olgika fogta a cserepet és bevitte a nagyszobába. A pianínó tetejére akarta állítani, a családi fényképek közé, de valami megállította a kezét. A tíz éve halmozódó kincsek és ereklyék alól már alig sötétlett ki a fekete hangszertok. A szomszéd szobában feküdt a beteg, s ő csak a konyhában merte hallgatni a rádiót, ott is szinte a füléhez tapasztva, mert minden zaj, még a zene is felbosszantotta a szenvedőt. Egy évig ápolta, s mire elment, a pianínót már birtokba vették a kacatok. Rátelepedtek a régi emlékek, ellepték a mindenhonnan hazacipelt szuvenírek, ócskák, egyformák. Mire egyedül maradt, már készen állt az elmúlt harmincnyolc év emlékműve. Azóta sem nyúlt hozzá.
Az asztalra tette a cserepet, s egyenként kézbe vette a hangszeren sorakozó tárgyakat. Amire nem emlékezett, hogy honnan, s miért hozta el, azt a kidobta. „Ez is csak műanyag” gondolta, mikor kivitte a szemetet.
Csak néhány fénykép maradt. Olgika odahúzta a fotel elől a lábtartónak használt zongoraszéket, leült, és az oldalsó csavarókkal beállította a magasságot. Felpillantott a sárgaréz keretből büszkén kitekintő férfiarcra és felnyitotta a pianínó fedelét.
Miután mindennek talált helyet a kamrában és a hűtőszekrényben, rózsás szappannal alaposan kezet mosott, majd főzött egy kávét, és a pénztárcába gyűrt blokkokról gondosan bemásolta a végösszegeket mustár színű noteszébe.
Olgika, – mert valójában a postástól kezdve a templomgondnokon át a boltos Marika unokájáig mindenki csak így szólította, – ezután fogta a sárga, műanyag locsolókannát, hogy megöntözze a virágokat. „Igaza van Ilinek, sokkal könnyebb ezzel locsolni” gondolta, „okosan kitalálták, hogy ilyen vékony nyaka legyen. Csak hát műanyag. Ez is. Ladónak nem tetszene.” Mikor végzett, vízzel megtöltve tette vissza az előszobába, a régi bádogkanna mellé.
Ekkor vette észre a tő levendulát, fehér cserépben, amit a komódon felejtett. Tegnap szellős-száraz nyári délután volt, nem az a rettentő kánikula, hanem olyan sétára hívogató, mint a régi időkben. A hegyen járt egyet, nézegette a gondosan ápolt kerteket. A rátarti kőkerítések mellett megszaporázta a lépteit. Azokon nem hatolt át a nyíló levendula fűszeres illata. A vakolt falakról az aszfalton koppanó cipősarkak hangja verődött vissza, s elnyomta az Olgika gondolataiban visszhangzó macskaköves botladozást. „Le kellene utazni Tihanyba.”
Most a virágos kirakata is levendulától kéklett. Ladó innen hozta a szál rózsát minden csütörtökön. A virágkötő még megismerte őt, a legszebben virágzó tövet adta neki.
Olgika fogta a cserepet és bevitte a nagyszobába. A pianínó tetejére akarta állítani, a családi fényképek közé, de valami megállította a kezét. A tíz éve halmozódó kincsek és ereklyék alól már alig sötétlett ki a fekete hangszertok. A szomszéd szobában feküdt a beteg, s ő csak a konyhában merte hallgatni a rádiót, ott is szinte a füléhez tapasztva, mert minden zaj, még a zene is felbosszantotta a szenvedőt. Egy évig ápolta, s mire elment, a pianínót már birtokba vették a kacatok. Rátelepedtek a régi emlékek, ellepték a mindenhonnan hazacipelt szuvenírek, ócskák, egyformák. Mire egyedül maradt, már készen állt az elmúlt harmincnyolc év emlékműve. Azóta sem nyúlt hozzá.
Az asztalra tette a cserepet, s egyenként kézbe vette a hangszeren sorakozó tárgyakat. Amire nem emlékezett, hogy honnan, s miért hozta el, azt a kidobta. „Ez is csak műanyag” gondolta, mikor kivitte a szemetet.
Csak néhány fénykép maradt. Olgika odahúzta a fotel elől a lábtartónak használt zongoraszéket, leült, és az oldalsó csavarókkal beállította a magasságot. Felpillantott a sárgaréz keretből büszkén kitekintő férfiarcra és felnyitotta a pianínó fedelét.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése