Ugrás a fő tartalomra

Egy szétcsúszott síelés története

    Hogy mikor kezdődött? Azt hiszem a síelésen. Igen, azon a napon, ott romlott el minden. Pedig olyan szépen indult. Még egy kis bort, Sárám?
    Melengető napsütésre keltünk, tökéletes időnek ígérkezett egy jó csúszkáláshoz. Azt hiszem, ránk is fért, az első napok fáradalmai után. Én soha nem síeltem azelőtt, Ádi is csak egyszer, valamikor gyerekkorában.
    Az oktatónk különben nagyon rendes fickó volt. Tapasztalt hegyi róka, tudod, aki nem a libalegelőn oktat, hanem simán felvitt minket kezdőként a nagy pályára. Tulajdonképpen irtó izgalmas volt rögtön igaziban csinálni, még ha az elején két méterenként seggre is ültem. De az öreg mellett nem volt para, minden rossz mozdulatra volt javaslata és a második napon már esés nélkül evickéltem le a kéken. Na, mit szólsz?
    Aztán az egyik délután azt mondta, hogy most próbáljuk meg kettesben, nélküle. Várj, hozom a sütit, azt hiszem, elkészült. Parancsolj. Kicsit átdolgoztam Rebeka receptjét, így egészségesebb. Szerintem egészen finom. Ádi persze nem eszi, azt mondja, fűrészpor ízű. Ugye, hogy jó? Igazad van, a férfiak néha rettentő finnyásak.
    Na, hol is voltam? Ja, igen, szóval délelőtt még az oktatóval, délután egyedül. Meghagyta, melyik pályán gyakoroljunk, és hogy le ne térjünk róla, bármi történik is. Van ugyan jobbra egy erdei út, de kezdőknek az nem biztonságos.
    Eleinte féltem az oktató nélkül, de Ádi magabiztossága engem is bátorított. Kifáradásig csúszkáltunk. Aztán beültünk a hüttébe, hogy megjutalmazzuk magunkat egy likőrrel. Ádi rendelte ki, és láttam, hogy a pultnál pár szót vált egy szőke lánnyal. Öltözéke alapján ő is síoktató lehetett. „Jó ez a cucc, egészen felmelegedtem tőle” mondta nekem. „Kedvem lett csúszni még egy utolsót. Vicuskám, velem tartasz?” Én aznapra már kész voltam, de annak a kamaszos lelkesedésnek a szemében nem bírtam ellenállni.
    A köd a szemközti hegyek felől jött. Mikor elindultunk fentről, még csak a havas csúcsok vonalát mosta le az égről, ám alig haladtunk néhány pizza-sültkrumplit, már a völgyben lopakodott. Iszonyú sebességgel kúszott fel a pályán, a kopasz fák ágaiba kapaszkodva húzta magát egyre magasabbra. Pár perc múlva egymást is alig láttuk. Már nem csak a fáradtságtól remegett a térdem.
    Nem maradhattunk a pálya közepén, haladni kellett, de a széttúrt hó összeolvadt a köddel, nem tudtam többé elkerülni a korcsolyapályává farolt foltokat. Kanyaronként estem, és Ádi egyre nehezebben tudott rávenni, hogy felálljak és folytassam. A síelésnél fontos, hogy a súlypont jó helyen legyen. A gravitáció nem árthat neked, ha már eleve a földön ülsz.
    És akkor két méterre tőlünk, elegánsan kígyózó ívekkel elsuhant. Felismert minket, a szemtelenje még oda is kacsintott a férjemre. Hát persze, hogy az a szőke a hüttéből, ki más? „Tyű, ez nem piskóta!” füttyentett Ádi, és nyaggatni kezdett, hogy menjünk már. Milyen sürgős lett neki hirtelen, hát persze! Csak azért nem mertem sírni, hogy az arcomra ne fagyjanak a könnyek.
    Most már azt hiszem, csak kizökkenteni akart azzal, hogy elindult nélkülem. Tudta, úgyis utána megyek. De azzal nem számolt, hogy a köd miatt nem tudom majd követni a síléce csiganyálát. Talán soha, senki nem használta ki olyan mértékben a pálya teljes szélességét, mint én, azon a délutánon. Mondom neked Sára, olyan cikkcakkal, amit hagytam, nem feslene ki többé a fiad farmerjára varrt rátét, az ziher! Végtelennek tűnő idő után találtam rá a pálya szélén, a Forststrasse tábla mellett.
    Természetesen a szőke síoktatólánnyal beszélgetett. „Anke szerint erre könnyebb. Ugyanúgy a hüttéhez visz, csak sokkal lankásabb.” fogadott. „Én ugyan nem megyek arra, amerre ez a cafka mondja” gondoltam, de inkább csak azt említettem meg, amire az oktatónk figyelmeztetett. „Ugyan már, Anke is oktat. Ismeri a hegyet.” torkolt le Ádi. „Az öreg azt mondta, veszélyes!” „Valóban azt mondta?” szólalt meg a szőke enyhén tört magyarsággal. „Ez a legszebb út a hegyen. Nicht schön, hogy eltitkolja előletek.” „Akkor tényleg könnyebb?” kérdeztem reménykedve. „Hiszen a kerülőutak éppen azért vannak!” mosolygott és elegáns kígyózással eltűnt a nagy pályán.
    Az erdei úton simán lejutottunk a hüttéhez. Láttuk a vén hegyi rókánkat, de inkább nem köszöntünk neki. Nehogy megkérdezze, hogyan boldogultunk a köddel. Este azonban bezörgetett hozzánk. „Milyen volt a napotok? Láttalak a parkolóban, de azt hiszem, ti nem vettetek észre.” Habogásunkból rájött, hogy nem így volt. „Történt valami?” égszín szemével fürkészte arcunkat. Húzódva vallottuk be neki a Forststrassét. Sokáig hallgatott. A kék égen felhők suhantak át. „El kell hagynotok a sípályát.” mondta végül. Teljesen kiborultunk. Hogy mondhat ilyet? Mi semmi rosszat nem tettünk! „Nem hallgattatok rám” folytatta, „mostantól magatoknak kell boldogulnotok, a saját földeteken.”
    Kifelé menet megtorpant a léceink mellett. „Ezeket elviszem és rendbe teszem. Kis élezés, wax. Egy óra múlva hozom.” Nem tűnt haragosnak.
    Így történt. Mióta hazajöttünk, nem értünk szót egymással. Mindketten a másikat hibáztatjuk. Nem tudom, megyünk-e még együtt síelni valaha. De, ha az életben még egyszer visszajutok abba a síparadicsomba, esküszöm, megtépem azt a kis szőkét!
    Még egy kis bort? Én nem, köszi. Nem, nem, csak… Na jó, tulajdonképpen pont ezért hívtalak ma át. El akarok mondani neked valamit. Kééépzeld… Kisbabánk lesz!


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint