Ugrás a fő tartalomra

Az aranymadár VII.

    A táltos hátán a királyfi az Arany Hárshoz repült, ott meg is látta az arany ágakból rakott fészket. Felkúszott a fára, hogy belelessen. Három síró-rívó aranymadár-fiókát talált benne.
    – Hát titeket mi lelt? – kérdezte a kismadaraktól.
    – Az anyánk három napja elment, s nem tért vissza. Éhesek vagyunk! – csivogták.
    A legény megsajnálta őket és bogyókkal, magokkal, amit talált, azzal megetette őket. Este nagy szárnycsattogtatással megérkezett az anyjuk. Mikor az idegent a fészekben meglátta, meg akarta csípni, de a kismadarak elmondták, hogyan gondoskodott róluk.
    – Honnan jöttél te ide, a nap országába? – kérdezte megenyhülve az aranymadár.
    – Én bizony a földről, annak a királynak az udvarából, ahol te a tojásból kikeltél – felelte a királyfi.
    – Azt már én nem hiszem!
    A királyfi erre elővette a darab tojáshéjat és a pihét, amit a fészekből magával hozott. A madár egyből megismerte, s erősen csodálkozott.
    – És miért jöttél ide?
    – Mert az apámat eszi a búbánat, mert nem tudja, hová tűntél a kertjéből. Megígértem, hogy megkereslek.
    – A földre vissza már nem térhetek, de hogy ne búslakodjon az öreg király, adok neked egy magot, ennek az Arany Hársfának a magját. Ha jól gondozza, olyan fa lesz belőle, hogy nem akad párja a földön!
    A királyfi megköszönte az ajándékot, elbúcsúzott az aranymadártól, s felült a táltosra, hogy elinduljon vissza a földre. Hanem amint elrugaszkodtak volna, látták, hogy a nap leánya szalad elébük.
    – Vigyetek magatokkal a földre, mert szörnyen unatkozom itt, apám udvarában – könyörgött a királyfinak.
    Most már emlékezett a legény a sas szavára, nem szólt hát egy szót sem, csak maga elé emelte a lányt a nyeregbe, s azzal már szárnyaltak is vissza, a földre.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hőlégballon

Színes, csíkos vászonlabda, lángod lobban barlangodba, lengő gömböd felhőn gördül, függő kasból hőlég dördül. Kasnak szélén súlyos zsákok, földre húzó mázsa-átkok. Homok terhe nyomna lejjebb csimpaszkodva egyre benned. Ahogy a zsákok leesnek, úgy szállhatsz te egyre feljebb, szabadon a sok tehertől emelkedsz a fellegekből. Hogy- hogy nem, a zsákok újra felkapaszkodnak kasodra. Ha leesnek, újak lesznek, húznak, nyomnak egyre lejjebb... De a hőlég azért ballon, hogy mindig az égre tartson, mindig húzva, mindig lassan... Várnak rá a csillagokban. 2011.11.21.

Olvasónapló: Helka és Ciprián

   Tihanyba tett egynapos látogatásunk utóhangjaként adta kezembe kedvenc nagynénim Nyulász Péter Helka - a Burok-völgy árnyai, valamint a folytatását, a Ciprián, a Balaton hercege c. könyveket. Ha kissé nehezen is kezdtem bele a Helkába (persze, cserkésztáborban nincs is sok idő olvasgatni...), annál gyorsabban olvastam végig a második részt.    A regényekről tudni érdemes, bár szerintem a borító alapján nem is kétséges, hogy körülbelül felsősöknek valók első sorban. De ez nem jelenti azt, hogy egy-két-sok évvel később nem izgalmas...    A Helka történetének alapjául a Balaton környéki legendák szolgálnak, Cipriánnal pedig már az Alföldig eljutunk. A bookline ajánlója szerint fanatsy-vel határos, szerintem viszont egészen az. (Persze, gyerekverzióban, és magyar sajátosságokkal felturbózva, amit egyébként külön értékelek!) Ezt abból gondolom, hogy a Helka olvasása közben is lebegett felettem az a szürke köd, mint a Gyűrűk Uránál is tapasztaltam... A Ciprián kicsit már más, pers

Osztálykirándulás

    Gyerekek, megérkeztünk. Mindenki keresse meg a táskáját, zokniját, szandálját, nézzen be az ülése alá, hagyott-e ott véletlenül csokipapírt, csipszes zacskót, habár rögtön az út elején megbeszéltük, hogy a buszon nincs étkezés, balesetveszélyes, egy hirtelen fékezés és félremegy a győri édes, aztán megfulladsz itt nekem és hívhatom a mentőket, egyébként is ki fogja azt a sok morzsát összetakarítani, de hallottam ám zacskócsörgést, azért, mert elöl vagyok, azért még hallok hátrafele is, lehet leszállni, első ajtón is, középsőn is, szép sorban, egyesével, nem tolakszik, nem lökdösődik, ne taposd le, ne üvölts már, így is félig megsüketültem, pedig többször is kértem, hogy halkabban, hát nem lehet tőletek az útra figyelni, én már annyiszor megfogadtam, hogy gyerekcsoportot soha többé, csak az a baj, hogy a felnőttek se jobbak, a félrészeg sítáborosok, a viháncoló társasutazók, meg volt az a zarándokcsoport, Krakkóig litániáztak, rózsafüzéreztek, a sok kendős öregasszony, süketek, mint