A faluban az a mondás járta, ha tavasszal a gólya a fészke helyett először egy háztetőre száll, abban a házban még az évben keresztelő lesz. Hogy a gólya tudta-e, vagy sem, milyen hír hozója, azt nem tudom, mégsem jutott eszébe mondjuk a füves Bözse zsúpos tetőjén megpihenni, s a Kocsisék házát is messziről kerülte. Pedig azok, úgy hírlik, még meg is magasították a kéményüket, csak azt a kapafogú Julcsát vinné már végre valaki.
A múlt esztendőben úgy hittük, már nem is jön, olyan soká vártuk. Az a Magyari gyerek talált rá a szántón, törött szárnnyal. Az apjával hazavitték a pajtába, hogy sínbe rakják, s egy golyót találtak benne. Néhány hét múlva a gólya meggyógyult, és messzire repült. Az évben nem is zárták kulcsra a lányos házak kapuját.
A nyáron a Magyariék pajtájába jártak össze dalolni, táncolni a fiatalok. Az öreg nem is bánta. Mióta az asszony megholt, úgyis olyan volt a ház, mint a csűr tetején az árva gólyafészek. Meg aztán így legalább szemmel tarthatta, ki őgyeleg a lánya körül. Volt is oka rá. Ez a Kiskata napról napra szebb lett, éppen olyan piros-barna, kásafogú, éppen olyan édes őszibarack-mosolyú, mint az anyja lány korában. Hej, micsoda perpatvar kerekedett, mikor a Nagykata az apja elé állt, hogy ő bizony a kútba ugrik, ha nem a Magyari Istvánhoz adja feleségül. Addigra már a Török Jánosnak ígérték, s ebből nem is engedtek, csak akkor, mikor már a kút kávájáról kellett leemelni.
Tizenhat szüret is eltelt azóta, s Nagykata a télen egyedül hagyta őt a gonddal, hogy a lányt tisztességben férjhez adja. Könnyű annak, akinek csak fia van. Az ember félti a kertje eleibe ültetett gyöngyvirágot, nehogy valaki leszakítsa, s a kalapjára tűzze.
Attól éppen nem kellett tartania, hogy nem talál kérőt a lányának. Járt hozzájuk a Kocsis Pista, nem valami szép, de ügyes, dolgos legény, jött a Bíró Marci, ette is a fene irigység a többi lányt. Tavasszal még az Illést is látták vele, a János fiát, de az a nyáron már elkerülte. Azt suttogják, az öreg az értésére adta, hogy a Kiskatából sem lesz Török Kata.
Mikor aratáskor megvolt a kézfogó Bíróékkal, nagyobb gondja támadt az öregnek. Kata lánya napról napra sápadtabb lett, haloványodott, mint a pohárba tett búzavirág. Mire a doktor eljött, már pataknyi vért vesztett, kórházba kellett vinni. Rögön billegő szalmaszálként lebegett napokig élet és halál között, míg nem apránként gyógyulásnak indult és néhány hét után már otthon ápolhatták.
Az özvegy Patakiné tette rendbe a házat a beteg érkezésére. Azt mesélte nekem, mikor az ágyat húzta és jól megrázta a régi, vaskos tollpárnát, egy tüzét vesztett piros szegfű hullott a földre belőle. „Van épp elég baja a lánynak” gondolta, s a kemencébe dobta az elszáradt virágot.
A lakodalmat farsangkor tartották. Nem emlékszem, a hó szikrázott szebben vagy a Magyari Kata gyöngykoszorúja. A februári fagy pirosra csípte a menyecske arcát, de jól is állt neki, úgyis sápadt izgatottságában Bíró Marci oldalán. Az egész falut meghívták, jóllakatták. Azóta sem ettem olyan jó disznósültet. Patakokban folyt a bor, s még az öreg Magyari is hajnalig ropta, úgy kellett reggel hazatámogatni.
A fiatalok oda költöztek hozzá, hogy ne legyen magára a gyerekkel.
Illésre a Kocsis Julcsa talált rá, mikor másnap fáért ment a kiserdőbe. Mivel a pisztolyt csak olvadáskor találták meg, a falu temetőjébe tették. Később már nem lehetett átrakni. De az anyja majdnem a folyónak ment, mikor megtudta, hogy mégsem baleset volt.
A zsenge zöldek, a tavaszi munkák begyógyították a hegeket. Szent Györgykor megérkezett a gólyánk s a hosszú út után a Magyari-pajtán pihent meg először. Talán emlékezett rá, hogy ott már egyszer jó szívvel látták.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése